Talán jó az időzítés, hogy a 2014-es év utolsó napjára hagytam azt az időszakot, amely az életemben egy fordulópontot jelentett. Egyetlen jó döntése az igazgatónőnek és az összes neurológusnak Budapesten, hogy egy olyan emberhez küldtek, aki szakmailag elismert, szaktudásban szerintem is a lehető legjobb.
Pécs hozta meg számomra azt a lelki megnyugvást, amely utána az állapotom folyamatosan, és rohamosan javulni kezdett. Mindenki meglepődött, mint orvosok, kezelők, barátok, ismerősök. A folyamatos kérdés elhangzása: Mi történt Pécsen, ami miatt én most hirtelen ennyire megtáltosodtam?! A válaszom: az ég világon semmi, amire az átlag ember gondolna.
Na de kezdjük az elején…
72 órán belül a mentő levihet Pécsre. Szeptember 3-án, szerdán már anyu úgy jött be a Rehabilitációs Centrumba, hogy már nem megy haza. Megengedték, mivel nem volt szobatársam, hogy bent aludhat nálam. Elkezdett összepakolni a szobába, közben Tomival folyamatosan tartottam a kapcsolatot. Vártunk, vártunk, hogy valami kiderüljön, hogy legalább mikor visznek Pécsre. Visszaidézve, és emlékeztetve engem, a túloldalt az a nővér volt nappalos, akit a mai napig imádok, és ő is 🙂 Ildi többször is bejött, és benézett. A masszőröm, akit szintén imádtam többször feljött, vigasztalt, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz. Ha leértem mindenképp telefonáljak, és jelentkezzem, hogy mi történik velem. A főnővér szintén volt annyira rendes, hogy telefonszámot cseréltünk. Ő is tudni akarta, hogy mi fog velem történni. Szinte az összes nővér/ápoló bejött “elköszönni”, még azok is, akikkel nem szimpatizáltam. Meg is lepődtem, mert nekem ez olyan kétszínű viselkedésre vallt, de csak sírtam minden egyes búcsúzásnál. Nem szeretek búcsúzni, főleg azoktól nem, akik a szívemhez nőnek. Meg miért is kéne búcsúzni?! A való életben is lehet tartani a kapcsolatot (lásd később), csak akarni kell.
Megtudtuk délután 3 körül, hogy aznap még sem megyek Pécsre. Viszont másnap csütörtökön fog értem jönni a mentő – ami valójában betegszállító, viszont akkor már a korai déli órákban. Még szerdai nap tesóm és barátnője bejött, hogy hazavigyék azokat a cuccokat, melyeket nem akarunk Pécsre levinni, így is jó sok pakkunk volt, hiszen nem tudtuk ott mit fognak adni és mit nem. Emlékszem szerintem nem sokat aludtunk akkor éjszaka anyuval.
Csütörtök délelőtt 11 óra lehetett, mikor halljuk jöttek értem. Két mentős srác jött. Átraktak a mentőbe. Irány Pécs, gondoltam. A mentősök jó fejek voltak, és legfőképpen segítőkészek. Mondták, hogy készüljünk fel, mert hosszú lesz az út. Gondoltam persze 3 óra minimum. De tévedtem. Pécsig 5 órán keresztül utaztam háttal fekve. Budapesten még kiraktunk egy beteget, és felvettünk egyet. Utána irány Törökbálint, ott egy pár hónapos csecsemőt vettünk fel az édesanyával, majd irány Szekszárd, ahol kitettük őket. Itt megkérdeztem, hogy még mennyi idő Pécs, mert őszintén örülök, hogy fekszem, de azért rohadtul nem kényelmes nekem így, a csípőm is össze vissza rázódott. Közölték, még bő 1 óra, én meg közöltem velük, hogy nincs annyi időtök. Nagyon rendesek voltak, siettek ahogy tudtak, és közben szórakoztattak minket 🙂 Imádtam őket.
Megérkeztünk a Pécsi Tudományegyetem Neurológiai Klinikájára. Tomit és Balázst (szigetvári – pécsi ismerőseim) folyamatosan tájékoztattuk, hogy elindultunk, hol járunk, és mikor megérkeztünk azt is. Nem volt egyszerű az érkezésem. Miért is lett volna?! Az nálam túl snassz! 🙂
Emlékszem a liftnél elsírtam magam. Akkor jött elő megint, hogy félek. Nem szeretnék még több vizsgálatot, még több szurkálást, valamint nyilván féltem, hogy mi van, ha tényleg nem GBS a betegségem. Mi van, ha valami mást találnak? Ha nem lesz gyógyítható?! Féltem?! Igen, nagyon. De ki az, aki egy ilyen helyzetben, 3 hónap “meghurcoltatás” után nem félne, hogy mi vár rá?!
Megérkeztünk. Akik épp szolgálatba voltak nővérek/ápolók nem tudtak az érkezésemről, de még az ügyeletes orvos sem. Kérdezték ki vagyok, miért hoztak. Mondtuk, hogy elvileg az igazgatónő lebeszéltem a professzorral. Mondták, hogy lehet, de ők nem tudnak róla. Gondoltam, ez megint frankón indul, nem hiszem el, hogy ennyire nulla a kommunikáció Magyarországon. Emlékszem az a nővér volt szolgálatba, aki a mai napig is tudom, hogy érdeklődik felőlem és kedves volt tőle, hogy nem akart betenni az idős fekvő betegek közé, ezért felajánlotta, hogy ha édesanyám marad velem, akkor a “járóbeteges” részen van egy üres négyágyas kórterem és maradhatunk ott. Elfogadtuk. Én örültem, hogy a Klinika megengedi, hogy anyu ott maradjon velem. Ami még gond volt nekem elsőre és szóvá is tettem, bár nem a nővérek és ápolók tehettek róla, hogy ismételten a sima kórházi ágy…nulla önállóság, mert nem távirányítós. Természetesen a fejrészt minimálisan lehetett állítani, de mivel az ágy akkora volt csontra, mint én, így esetemben nem volt hova állítani. Nyilván szóvá tettem, de mondták, majd másnap, amikor orvosok lesznek bent, mert az osztályon nekik nincs más milyen ágy. Gondoltam remek, ismét cirkusz az ágy miatt.
15:30 körül érhettünk le, 15 órától már csak ügyeletes orvos van. Ezen fennakadtam, hogy na ne, viszonylag korán lent vagyok és ismét semmi sem fog velem történni. Mondták a nővérek, hogy nagy valószínűséggel egyébként már azon a héten tényleg nem fog velem semmi történni, a professzor, akihez küldtek nem is lesz bent, csak a következő héten kedd-csütörtök, mert akkor van nagy vizit. Egyébként meg tudomásuk szerint a család Budapesten lakik. Na akkor tényleg dühös voltam. Leküldenek a világ másik végére úgy, hogy egyébként 4 napig most nem fog velem semmi sem történni, ráadásul olyan emberhez, aki amúgy meg Budapesten található meg?! Nagyon értelmes mondhatom.
Még aznap este jött egy fiatal (szerintem rezidens) ügyeletes orvos. Emlékszem anyut kiküldte, ő meg fogpiszkálóval megvizsgált. Igen, jól olvasta mindenki. Ezen röhögtem először, de ott tényleg ez a divat. Mivel ez szúrós és, hogy mennyire hogyan érzékelem a testemen. Majd volt, aki a kis kalapácsával is megvizsgált, de a fogpiszkáló az mindenkinél megtalálható ott. Tutit a gyár belőlük él meg 🙂 Szerintem nem tartott 5 percig a vizsgálat, mert az ominózus fiatal orvos olyan affektáló stílusban beszélt, hogy még szóltam is neki, ezt még Budapesten sem engedik meg. Azért is szóltam, hogy hol vagyok hiperérzékeny hol vannak fájdalmaim. Nem tetszett neki, nekem meg ő. A szimpátia immáron kölcsönös volt. Nem is tartott sokáig a vizsgálat. Gondoltam ad Istenem, hogy ne ő legyen a továbbiakban az orvosom. Ugyanis attól, mert én a professzor betege vagyok, még ott van külön kezelő orvos is.
A nővérek nagyon rendesek voltak. Bejöttek leültek és beszélgettek velünk. Most már elmondhatom, hogy elsőnek teszteltem őket. Mikor leértem mondtam anyunak, hogy tisztába kéne tenni. Anyu megszólal mindjárt elmegy és keres egy nővért. Én meg ráförmedtem: nehogy már még itt is Te keressél nővért, mikor itt lóg a nővérhívó?! Persze végül is, majd az orvos helyett, meg a szomszéd állítja fel a diagnózist. Megnyomtam. 2 percen belül ott voltak a nővérek. Meg is lepődtem, mert a folyosó sokkal de sokkal hosszabb volt, mint a Rehabon.
Az ottani nővérek hoztak és adtak pelenkát, így nem kellett a sajátunkat használni. Adtak egy egész csomag gumikesztyűt, és megkérdezték, hogy van-e nedves törlőkendő, mert havonta 1-szer 1 csomag, ha úgy van jár a betegeknek. Mi anyuval csak néztünk, hogy hova kerültünk. Hiszen a Rehabon nem adtak semmit, néha még két jó szót sem. Itt leültek és beszélgettek velünk. Kérdezték, hogy mennyi idős vagyok, hol dolgozom, hogy jött ez az egész betegség. Volt, hogy fél órákat is bent voltak. Irtó kedvesek, segítőkészek az ottani nővérek/ápolók.
Balázs közben megérkezett hozzánk. Még az érkezésemkor felhívtam, hogy nagyon éhes vagyok, és nem a kórházi kosztra vágyom, így ha tud szerezzen be néhány nem túl egészséges ételt, mint pl. mekis kaja, pizza, bármi 🙂 El is látott minket ennivalóval.
El kell mondanom, hogy nemcsak nekem adtak a nővérek egyébként vacsorát, hanem ugyanúgy anyunak is. Anyut is emberszámba vették velem együtt. A mosdatást előre megbeszéltük mikor jöjjenek, mert nyilván a pécsi ismerőseim csak munka után tudnak hozzám bejönni látogatni, és ez se volt gond nekik. Általában este 9 körül volt a mosdatás – ágyban (ahogy a fekvőbetegeknél van). A legmeglepőbb az volt, hogy szóltak, ha bármi gondom van, azonnal nyomjam a csengőt. Nem kell anyunak pelenkát cserélni, stb. ez nem elvárás ott, ők azért vannak, hogy segítsenek. Megköszöntük, mondtuk, hogy így elvagyunk mi, tényleg nem szeretnénk gondot okozni, csak végszükség esetén kérünk segítséget, mert a Rehabon már megtanultuk, hogy csak magunkra számíthatunk. Csodálkoztak, és mondták, ők itt azért vannak.
Egy totálisan más világ! Mintha nem is egészségügyi intézménybe kerültem volna. 🙂
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: