A hétvégém a szokásos ritmusban telt, mint ahogy szokott. Jöttek anyuék, testvérem, a barátok. Már kevésbé moziztunk Angival. Sokkal inkább szerették, és szerettem, ha ilyenkor rodeózhattam. Éreztem, ahogyan tényleg javulok. Egyre kevésbé bírtam az ágyban tartózkodni. Mehetnékem volt, ahogyan a jelen pillanatban is mehetnékem van, de ilyenkor mindig szembesülök az adott helyzetemben lévő korlátaimmal.
Volt, hogy csak az épületben vágytam arra, hogy a szobán kívül legyek, és csak fel alá “járkáljak”, volt mikor pedig ragyogó napsütésben kimentünk a kertbe kicsit.
Mint tudjátok nekem sokat jelentett és a mai napig sokat jelent Pécs városa. Egyrészt azért, mert élnek ott barátaim, akikre a betegségem alatt nagyon sokat tudtam számítani, és tudom, hogy ez a barátság már évek óta fenn áll, és a betegség után is nagyon sok jó pillanat vár még ránk. Másrészt pedig ott kaptam meg azt a lelki megnyugvást, amit itt Budapesten egyetlen egy orvos sem ért el nálam. Mondjuk amilyen a hozzáállásuk volt felém nem is csodálom. A hétvégéig feljött az egyik nagyon kedves barátom, és a munkaértekezlet után nem okozott neki gondot, hogy meglátogasson. Nagyon örültem neki, mert szeptember óta nem láttam, és hiányzott. Megszoktam, hogy mikor Pécs városában voltam a Klinikán minden nap jött, támogatott ott volt velem. Mai napig fel tudom idézni azt, ahogyan beszél hozzám, ahogyan ott van, ahogyan kimondja azt nekem: “Jól van na Picurka, de tudod jól…” Ezek a gesztusok, mondatok mindvégig el fognak kísérni. Hálás vagyok azért, amit ott kaptam tőle, ahogy édesanyámat vitte ha kellett, segítette, ha kellett. Egyetlen egyet sajnáltam, hogy az a fiatal rezidens doktornő, akit általa ismertem meg és szintén pécsi, jobban mondva pécsi lakos, nem tudott vele jönni. Nem tudom mikor, de bízom benne, hogy hamarosan a doktornővel is fogok még találkozni, és nemcsak a szakmai életében, hanem szeretném, ha ez az ismeret továbbra is fennállna köztünk. Talán itt elárulhatom, hogy a minap, a jelenben (2015. január 26.) édesanyámnál a sok “helyi” orvosnak nevezett személyek nem igazán tudták megállapítani, hogy mi lehet a térdével, és végül megkértem a kollégámat, hogy vessen rá egy pillantást. Nem is ez a lényeg, de tény egyedül Ő tudott értelmesen válaszolni, és anyunak felírni gyógyszert, és szívén viseli a sorsát, ahogyan az enyémet is tudom, hogy szívén viseli, még ha nagyon jól tudja, hogy esetemben történt némi malőr…. (nevezzük így…).
Ő egy budapesti ortopéd-sebész, aki segített is édesanyámon, és ahogy beszélgettek az én állapotomról, és arról, hogy valójában Pécs után jött a javulásom, a budapesti orvos csak annyit mondott:
“HÁT IGEN PÉCS AZ PÉCS!”
Szerintem ezzel mindent elárult, és hozzáteszem szakmabeli. Pécsen csodák történnek, ha lehet így fogalmazni. Bízom benne, hogy mindazon személyzet, akiket ott megismertem még nagyon nagyon sok betegen fog tudni segíteni, és nagyon sok betegnek kívánom, hogy jusson le az ott megtalálható szakmailag kiváló orvosokhoz.
Elérkeztünk ahhoz a héthez, amelynek a vége a négy napos ünnep. Azt hiszem ekkor kezdtem el igazán szervezni komolyabban a hazajutásom. Mikorra kérjem a magán betegszállítót a rehabilitációs központba és mikorra kérjem otthonra, ha tényleg áll még és állni fog még az, hogy én hazamehetek a négy napos ünnepben. Tomi szerencsémre ebben is segített. S bár tudom lett volna még egy lehetőségünk az élettől, hogy mi újra megpróbáljuk, hogy talán egy pár legyünk, a jelenben kijelenthetem, hogy inkább egy barátság köt minket össze, és ennél nem is lesz több köztünk már.
Az újabb hét újabb zajongással kezdődött, és csörömpöléssel. Sosem fogom talán megérteni miért jó hajnalban felverni az egész házat, vagy miért jó az időseknek már tűkön ülni, hogy kimehessenek dohányozni, aztán délután meg csendes pihenő, estére megint mindenki feléled. A napom a már megszokott rutinban telt, ahogyan a délutánom is. Volt valaki, akinek szinte hatodik érzéke volt, hogy mikor jöjjön be hozzám. Ha már azt hittem nem lesz látogatóm, mert nem tudnak jönni délután vagy csak nagyon rövid ideig, akkor Ő mindig váratlanul betoppant. Hülyeségben vele se volt hiány, hiszen közel 9 éve ismerjük már egymást, és ez az ismertség nem az a felületes ismertség. Hosszú idő után Ő volt az első helyes pasi, aki a rehabilitációs ágyamba feküdhetett. Vele készült az első ilyen kép, élvezte is nagyon 🙂 Utána természetesen az én imádott “férjecskémmel” (korábbi jegyzetembe leírva miért is lett Ő így nekem elnevezve) Szabival is rengeteg ilyen kép készült, ahol ökörködtünk. Életem legjobb részei, hogy olyan barátaim vannak, és olyan családom, hogy ha kell szó szerint asztalt borogatnak értem, és a tűzbe mennének ha azzal megmenthetnének.
Az évek alatt nagyon sokat tapasztaltunk. Talán az egyetlen probléma velem, hogy ha valakit megkedvelek azt tiszta szívemből teszem, és ilyenkor érik az embert a legnagyobb csalódások. Sokszor olvasgattam idézeteket, sokszor keresgéltem az éppen aktuális helyzetemnek megfelelő “igazságokat” találni egy-egy idézetes oldalon.
Ha már pontosan nem is emlékszem, hogy miért jegyeztem ezt fel akkor, de elmondhatom a most következő idézet sajnos vagy sem, de jelen életemben is érvényes…van, akit sosem szeretnék elveszíteni.
“Jó pár éve megtanultam a leckét: soha senkit ne engedj túl közel magadhoz! Törődj másokkal, de ne feledkezz bele, mert a végén úgyis el fogod veszíteni őket.”
Lassan úgy voltam, hogy kérek egy határidő naplót magamnak, mert annyira sűrűnek éreztem a napjaimat, hogy alig bírtam észben tartani, hogy hova mikor kell mennem. Miután az úgynevezett kezelő lapot általában senki se szerette normálisan vezetni, meg előre nem is tudták beírni, hogy mikor jönnek a kezelőim, így értelmetlennek tartottam (és itt bocsánatot kérek, mert elfelejtettem végleg otthagyni). Általában mindig előző nap beszéltük meg, hogy másnap ki jön és mikor jön nagyjából kezelni. Úgy érzem elég kevesen vannak, és elég sok volt akkor a beteg, amikor én ott tartózkodtam. Nem irigyeltem őket, de igazán valami más rendszert kitalálhatna a vezetőség.
A négy napos hétvége miatt pedig mindenki próbálta kihozni magából a maximumot és minden betegét ellátni.
Nagyjából ilyen időbeosztásban voltak a programjaim:
9:00 gyógytorna
10:00 fizikoterápia
11:30 konduktor
12:00 ebéd
12:30 fizikoterápia 2
13:30 egyéni torna
14:30 masszírozás
15:00-15:30 beszélgetés
16:30 látogatók
17:45 magán gyógytorna
…és akkor ebbe a napba még nem zsúfoltuk bele az RTT-s foglalkozást.
Egy ilyen nap után általában estére már hulla fáradt voltam, persze fizikailag. Sajnos szellemileg mivel a jelen pillanatban sem dolgozom még elég nehéz magam lefárasztani, de fizikailag sajnos hamarabb elfáradok még most is.
A négy napos ünnep előtt sikerült újra felidegesíteniük. Itt derült ki ugyanis, hogy Rodeó Rudimat végleg elveszik, és ha szeretném, ha nem nekem bizony rendes kerekesszékbe kell tovább folytatnom az utam. Valahogy úgy éreztem ezzel inkább visszafele akarják, hogy fejlődjek és nem előre fele. Emlékszem találtak szinte egy vadi-új kerekesszéket, a belevaló párna már nem volt meg, de anno készítettünk potom 4000 Ft-ért kerekesszékbe való párnát (mert ugyebár ez normál, hogy mindent a beteg vásároljon meg), így ez nem okozott gondot. Igazgatói utasításra ki lett adva, hogy ezt viszont már senki semmiért nem veheti el tőlem. Hiszen még valakinek az volt a cél, hogy kimozduljak a négy fal közül és ne legyek bezárva a szobába, volt, akinek csak odáig tartott a logikus gondolkodás, hogy mindenáron rendes kerekesszéket hajtsak. Tovább már nem gondolta a történetet. Utóbb megtudtam a budapesti orvosok mindegyike azt hitte, hogy a rehabilitációm arról fog szólni, hogy én világ életemben 28 évesen már kerekesszékben fogom leélni az életemet. Míg Pécsett sosem mondták ezt, és nem is gondolták egy percig sem. Itt általában megszokhattam, hogy mindenki jobban akarja ismerni a betegségemet, és okosabbnak hiszi magát, független, hogy szakmabeli vagy az ismerősi körből való az illető, mint az, aki valóban átéli ezt az egészet. Nem egyszer szeptember után megkerestem a pécsi doktornőt és kikértem a véleményét egy-egy kitalált újabb budapesti ötletről, és mindig megnyugtatott, hogy én jól látom a dolgokat, és ha bármi bajom van nyugodtan fordulhatok a pécsi szakemberekhez. A cél egyáltalán nem az ennél a betegségnél, hogy kerekesszékeket próbálgassak ki, végig menjek minden lehetséges eszközön, hanem a cél az, hogy újra felálljak és újra elkezdjek járni.
Sajnos az a típusú ember vagyok, akinek nagyon nagy az igazságérzete nemcsak a saját, hanem mások életében is. Az élettől több pofont kaptam már, és megtanított arra, hogy bizony sokszor kell a saját érdekünket nézni, ha arról van szó.
Egyetlen egy miatt voltam szomorú, hogy nem azokon az embereken vezettem le a dühömet, akik igazán megérdemelték volna, hanem olyasvalakit bántottam meg, akit nagyon megkedveltem. Tudta Ő is, hogy igazam van és megértette a helyzetemet, de mégis éreztem, hogy megbántottam őt.
A lehető legrosszabb érzés az volt, és az a mai napig, ha valaki olyasvalakit bántasz meg, aki nem érdemli meg a dühöd. Ezért sose felejtsd el átgondolni, hogy valóban a dühöd kinek szól, és azon töltsd ki a mérged, ne pedig a hozzád közelálló embereket bánts meg. Sosem szoktam bárkitől is bocsánatot kérni, de emlékszem tőle nem egyszer megtettem, azért, mert fontos személy az életemben.
“A megbánás valóban öl: lassan felemészti a lelkét annak, aki egyszer valami rosszat tett…”
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: