Október 27-e reggel. Ismét a “finom” kis “kórházi” koszt: egy szelet kenyér a tányéron, rajta egy szelet sajt. Írtó finom, mondhatom. Higiénia szempontból pedig mondhatom a legpraktikusabb, örülj ha esetleg nem csupasz kézzel fogja meg a nővér az ételed. Pécsett azért ez sokkal, de sokkal jobb volt. Változatosabb ételek voltak, az ebédnél A és B menü között tudtunk választani, a reggeli és vacsora pedig sterilen volt becsomagolva: kenyér, tojás, felvágott, stb. Itt csak oda van téve jobb esetben tányoron, rosszabb esetben csak egy papírtálcán a szelet kenyered (ami nyilván lelóg a papírtálcáról), és úgy mellé vagy rá a többi apróság. Nagyrészt sajtot ehetsz éjjel nappal, a sajt összes létező formáját felkínálják, mondván ez elég változatos. Anno még Pécs előtt a diatetikussal lebeszéltem, hogy legyen már változatos az étel és esetleg virslit is adhatnának, na az is Pécsig tartott, utána közölte, hogy elvileg nem rendelhet. Nehogy már aztán normálisan étkezzenek itt a betegek 🙂
A vicc, hogy amilyen gyér volt a reggeli, olyan finommá tették a vacsoránkat. Na nem a rehabilitációs központ konyhai részlege, hanem Ádi apukája, aki estére hozott bőséggel szalonnát és kenyeret. Igazi update vacsoránk volt 🙂 Angélától kávét, míg Ádiéktól csokoládét kaptam nasiba.
Reggeli (rehab) kontra vacsora (hozzátartozók) 🙂
Aznapi feljegyzése anyu naptárába: Balhé az osztályon. Ki akarták tenni az osztályról.
Szerintem én már dühömben nem jegyeztem ezt fel, és őszintén nem tudom, hogy éppen visszamenetelemkor miért akartak kirakni, de engem ha lehet így fogalamzni mindig “fenyegettek”, hogy kiraknak onnan, ha “nem viselkedem jól”, ami azt takarta, hogy “fogjam be a számat, és kussoljak”. Viszont szerintem olyan világban élünk, ahol szabad véleménynyilvánítás van, és miért kellene úgy viselkednem, ahogy azt bárki is elvárja tőlem. Sosem szegtem meg a házirendet, de nem is rejtettem véka alá a véleményemet semmiről sem. Az, hogy állandóan jött a “fenyegetés”, hogy kitesznek, már – már kezdtük megszokni. Fekvő beteget amúgy sem lehet az utcára tenni, másik intézetbe át lehet helyezni, de ezt meg nem tették meg. Több szobatársam véleménye egyöntetű volt: “Félnek Tőled!” Nem egyszer visszahallottam, hogy a vezetőség kit vagy kiket állított ott rám, hogy figyeljék minden mozdulatom, miket írunk hova írunk, stb. Jobb dolga se akadt senkinek, mint az én életemmel foglalkozni.
Sokszor eszembe jut az alábbi idézet ezekkel kapcsolatosan:
Ameddig Ti kibeszéltek a hátam mögött, addig én csak arra gondolok, hogy: az anyját, van egy saját fanclubbom!
Visszatérve azt hiszem talán itt volt az, hogy összevesztem az orvosommal, talán ekkor volt, hogy közölték velem jó lenne, ha már a pelenka lekerülne és önállóan kikerekeznék a kerekesszékkel a mosdóba és elvégezném a dolgom. Azt senkit se érdekelt, hogy a bokámra nem tudok ráállni, mert még nulla izomerő volt benne körülbelül és ha ráálltam volna estem volna szép nagyokat. Másrészt a mosdóban a “klotyó” úgy nézett ki, hogy a kagylóról a deszka az ment össze-vissza, mert hát családtagok és hozzátartozók azért említették, hogy arra inkább ne is akarjak ráülni. Na nem mintha egy normál ember bármilyen kórházi és egyéb helyen rá akarna ülni, hogy aztán mehessen nőgyógyászhoz tovább vizsgálgatnia magát, de itt úgy a “csesztetés” után vagy 3 hétre sikerült a klotyón a deszkát rögzíteni. Addig az bizony lejárt. Értem én, hogy már át tudtam csúszni csúszólappal A-pontból B-pontba, meg talán lap nélkül is, de terhelni még nem terhelhettem a bokámat, hiszen nem tartotta volna meg a súlyom. Most őszintén értem én, hogy hosszú ideje pelenka, meg ágytál (itt már annyira azért elkezdtem az ágytálat amennyire a korlátaim engedték), de a testi épségem és a biztonság még mindig fontosabb volt nekem anno. Hozzáteszem a mai napig az. Csak mára már feszegetem a határaimat.
Szerencsémre itt is kikértem más orvos véleményét, aki nem ebbe a központba tartozik és Ő is megerősített benne, hogy nem az a cél, hogy kerekesszékkel legyek önálló, hanem, hogy minél hamarabb meg tudjam a testem tartani, azaz tudjak állni és járni.
Aznapi felvidítást Szabinak, és Ádinak köszönhetem. Ha ők nincsenek szerintem mindenki nézhette volna a morcos tekintetem, amit egyesek nem is értettek, és itt mindig azokat bántottam meg, akik meg sem érdemelték, csak rajtuk csattant a düh. Emlékszem, hogy egy másik főorvos megkérdezte a nagy vizit után, hogy ha annyira jól vagyok és javulok, akkor miért sírok?! Mire mondták a nővérek, hogy hát nem tudnak semmit, aranyosak voltak, mert nem mondták meg, hogy milyen nézeteltérésem volt akkor az orvosommal. Mondjuk feltételezem az sem az orvosom ötlete volt, hanem inkább másé, de ez már teljesen mindegy.
Másnap kora reggel masszázs, és kávé, vagyis tiramisu lötyi, ami most megteszi kávénak, és zene. Isteni ébredés a körülményekhez képest.
A mai nap sikerült a korlát segítségével felállni a kerekes székből Adonisom és a magán gyógytornászoknak hála lépéseket megtenni, azaz kapaszkodva önállóan “lépegetni” előre, hátra, megfordulni. Utána rolátorral is próbáltam, itt viszont Adonisom segített menni vele. Bármikor, amikor ilyen látványos volt a javulásom, és láttam, hogy mire vagyok képes, még aznap sokszor gyakoroltam. Nem egy otthonülős típusú emberke vagyok, sem pedig olyan, aki egy helyben meg tudna lenni, így mikor jöttek a látogatóim mindig megmutattam, hogy mi az ami már megy, és csináltam. Onnantól kezdve, hogy úgy éreztem egyedül is, vagy bárkivel le tudok kerekezni a korláthoz és ott állni, és csinálni néhány gyakorlatot, már mentem is délután, este, unalmamba. Gyakoroltam, amit tudtam, még ha csak pár percig is álltam fel a székből az olyan jól esett, mint másnak 20 km gyaloglás után leülni. Az érzés, hogy kicsit átmozgatom magam felemelő volt.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦