Gyerekkoromban nem igazán volt háziállatunk a panel papagájon és halakon kívül, melyek ideálisak az ötven négyzetméteren tartásra. Leginkább azok is a testvéreméi voltak. Ennek ellenére kiskoromból emlékszem, hogy volt egy kedvenc szürke papagája, akit még én is megsirattam. Fiú-lány párost alkottak és a hölgyemény a férfiú tollazatát megcibálta, nem igazán jöttek ki egymással, a vége pedig az lett, hogy szürke kis kedvencünk eltávozott. Egy idő után maradtak az úszkáló kis lények a testvéremmel közös szobánkban. Értünk annyira nem voltam oda. Mindig is egy kutyára vágytam. Ahogy teltek az évek ez a vágy még nem múlt el, de nyilván egyre jobban megértettem, hogy egy kutyának nem túl ideális csak a négy fal között léteznie. Kutya alatt pedig nem a kis szobacirkálókat értem, bár tény cukik nagyon, de én mindig is a nagyobb termetűekhez vonzódtam. A kutyatartás még egy kis időre a jövőbeni listámon szerepel, amit valóra váltok majd egyszer, ha számára is adottak lesznek a körülmények.
Az elmúlt harminc évem alatt a sors megtréfált párkapcsolat ügyileg, és nem akadt olyan, aki mellett teljes mértékben el tudtam volna kötelezni magam, azaz azt mondani: „Hé, ez az a pasi, akinek szülnék.” – na de majd a mostani szerelemben 🙂 Éppen ezért saját gyermek híján, „csak” keresztanyukaként szerepelek egy-két lurkó életében. Imádom őket, imádnak engem. Teljes az összhang. Jelenleg ugyan picit nehézkes összeegyeztetnem szentendrei – székesfehérvári életemet, és fontos teendőimet, orvosokhoz való járkálásaimat, hogy sűrűbben összefuthassunk; de jön a nyár, így az óvodai – iskolai nyári szünetben már sűrűbben tudunk összehangolni egy-egy közös programot.
Az élet ellenben megadta nekem azt a lehetőséget, hogy nekem is legyenek saját büszkeségeim. Igaz, hogy ehhez megajándékozott egy autoimmun folyamattal is, és a testemet fordította ellenem, de ez „megbocsátható”. Egy leckét kaptam, egy élet feladatot, egy küldetést. Segíteni másokon önzetlenül. Szolgálni a legnemesebb feladat. Ez pedig a jól ismert Dan Millman Békés harcos útja című filmben is elhangzik.
A mások szolgálata a legnemesebb feladat.
Három év telt el azóta, hogy magam estem át ezen a folyamaton. Megismerhettem saját erőm és képességeim. Megtapasztalhattam nagyon sok mindent, amit lehet, ha nem adta volna a sors ezt a betegséget nem tudnék ma már az az ember lenni, akivé váltam.
Három év, megannyi történet a csoportomban, és a rehabilitációs intézetekben. Rengeteg ismertség és új barátságok. Nem egy embert láthattam a nulláról, ahol én is voltam elindulni a győzelem útján. Volt olyan sorstárs, akihez még az intenzív osztályra mentem be és mára már szerencsére egyre jobban erősödik, gyógyul és tudom, hogy talpra fog állni, és saját lábán fog távozni a rehabilitációs központból. Olyan sorstárssal is találkoztam, akinél közel egy éves kerekesszékben való létezés után érkezett el az a pont, hogy elindult a javulása és saját lábán két mankóval távozhatott haza. Hihetetlen jó érzést és büszkeséget érzek a szívemben, hogy ezen emberek életébe nemhogy betekintést nyerhettem, hanem ott lehettem, motiválhattam őket, segíthettem nekik akár fizikailag, akár lelkileg. Családtagokkal, hozzátartozókkal együtt nyomon követhettük a felépülést. Azt a folyamatot, melyen én is átestem, de most külső szemmel kémlelhettem. Minden egyes fázisnál tudtam, hogy min megy keresztül a beteg.
Számomra ők a büszkeségeim a „gyerekeim”.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦