“7” – általában a hetes szám a bűvös szám. Én ebben sem hasonlítok a tömeghez. Nálam a hármas a nyerő. Édes hármasnak is mondhatnám. Belegondolva vicces, hogy anno ezen poénkodtam is, még 2014-ben, hogy meglássátok majd három év múlva is adódik valami. Adódott.
Az évszám 2011. Hónapot, napot és percre pontos időt nem tudok. Valamikor nyári időszakban történt. Egy átlagos zsúfolt nap, főnökséggel, rohanással, mindent rögtön és azonnal, ahogy az lenni szokott akkoriban. Fénymásolás. Kaptam az ukázt, és már ott is termettem a fénymásológép mellett, hogy a több oldalas anyagot sokszorosítsam még egy-két példányba. Hogy mit tartalmazott nem tudom, és nem is érdekelt. A feladatom arra terjedt ki, hogy fénymásoljak, nem pedig arra, hogy megnézzem és elolvassam mit is tartok a kezemben. Sietni akartam, mert várták odabent. Kényelmes lábujjközi pacsker a lábamon, izzott a levegő, nemcsak nekem, de idő után a fénymásolónak is melege lett attól, hogy gyarapítania kellett a példányszámokat.
Kopogás, az asztalhoz sietés, hogy átadjam a kért dokumentumokat, mikor is olyan szerencsétlenül léptem már az első egy két lépésemkor… Valószínűleg a mellettem lévő kanapét focilabdának hihettem, ugyanis miközben siettem volna az íróasztalhoz átadni a papírokat, belerúgtam. Ez a kanapénak kevésbé fájt, ellenben az én lábammal. Az íróasztal mögött és előtt ülő személyek hirtelen felugrottak, én meg azon nyomban a másik kisebb kanapéra huppantam le a fájdalommal együtt, kezemben a papírokkal. Meglepő módon most nem én kérdeztem meg bájos mosolyommal, hogy hozhatok-e az uraknak még valamit; hanem a kérdés nekem szegeződött: “Hozzanak vizet?” – látván, hogy az ájulás kerülget. Kértem.
“Mutasd, nem tört.” – volt az egyik ténymegállapítás. Mire odanéztem, és láttam a jobb lábam kis lábujja valahol a mellette lévő ujjtól kb. 1-2 centiméter távolságra van. “Tört” – jelentettem ki, és próbáltam nem összeesni a vezetőség irodájában. Baleseti sebészet. Röntgen. Visszatevés. Ragtapasszal rögzítés a másik kis incifinci lábujjaimhoz, majd kényszerpihenő két hét. Volt ismerős, akit anno akkor műtöttek láb problémával, így volt kitől kérnem egy mankót, hogy meg tudjam mászni aznap este a negyedik emeletet. Emlékszem talán a baleseti sebészetről annyira hívhattam fel tesóm, vagy édesanyám, hogy: “sebészeten vagyok, eltört a lábujjam, majd hazavisznek.” A sors fintora, hogy akkor is már meg kellett tanulnom járni újra, ha lehet így fogalmazni, hiszen az első egy – két nap nem tudtam ráállni a jobb lábamra. Emlékszem a helyszínelők összes évadát abban a két hétben megnéztem, és mint valami zombi úgy “közlekedtem” otthon. Fokozatosan.
Lábjegyzet: 2013-ban volt egy kisebb nőgyógyászati műtétem, amire most azt mondám, hogy kilóg a sorból, de valójában nem, majd látni fogjátok miért is. Kis műtét, nincs altatás, és az intim területet 5 injekcióval érzéstelenítették el. Nem mondom, hogy egy hang nélkül bírtam ki az egészet. Túléltem. Ahogyan mindig mindent túlélek.
Három évvel a lábtörésem után május 26-ával kezdődött a Guillan-barre syndrome-s kálváriám és hosszú napok, hónapok alatt kellett ismételten újra lábra állnom, és elindulnom.
A sors fintora, hogy 2011-re rá 2014-ben ismételten meg kellett tanulnom járni, csak már durvább kiadásban nyomtam. A betegségem alatt előkerült egy 2011. évben készült fénykép, és még mosolyogva megjegyeztem, hogy na majd három év múlva. Tessék, eltelt három év, és újabb pár perces kórházi történettel tudok szolgálni.
Most belekukkantok a naptáramba, hogy milyen heti teendőim, terveim és elképzeléseim vannak, melyeket felirogattam magamnak, elkap a röhögőgörcs. Május 26. A dátum, ami három éve belém ivódott, az emlékezetembe, amit nem fogok sosem elfelejteni. A nap, mikor még saját lábon mentem be valahova, és ott ragadtam.
Ez az a nap idén, amikor is a korábban említett nőgyógyászati műtétem ismétlődni fog most újra. 2017. Május 26. péntek. Műtét. Nemcsak a három, mint bűvös szám jön elő, de most a hónap és a nap is megegyezik. Most csak saccolni merek előre, hogy mennyi lidocainos injekció fog eláradni testemben, idáig úgy háromra gondolok. Nem lesz kellemes tudom. Tudat alatt nyilván már a szervezetem parázik, a gyomrom néha rágörcsöl, de közben meg az érzést tudom mi vár rám. Ezért tudatosan nem is látszom idegesnek. Megyek, szúrnak, távolítanak, jövök. Azon az egy napon lesz nagyon kellemetlen. Sem ülni, sem állni, sem feküdni nem lesz jó.
“Az érzés ismerős” – jegyezem meg egy lágy mosollyal, arra gondolva, hogy pontosan három évem van felkészülni, hogy ismét történjen velem valami.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦