2014-ben a blogomat még a blog.hu oldalon át vezettem, aztán az idei évben, hogy újra aktívabbá varázsoltam már a cafeblog.hu oldalra vittem át, s azóta is ott vezetem. Már akkor feltűnt egy blogger, aki az apolono.cafeblog.hu oldalán osztja meg személyes tapasztalatát, hivatásának lelki oldalát. Egy téma kapcsán, amiről szeretne írni felvettük egymással a kapcsolatot. Mivel a három év alatt nem egy ápolónőt ismertem meg, és vannak akikkel a mai napig tartom is a kapcsolatot, így gondoltam a leghitelesebb olyan szakmabelivel interjút készítenem, aki nem ismerte a történetem, nem ismer jelenleg sem személyesen, és még csak nem is olyan osztályon dolgozik, ahol a Guillain-barre szindrómát kezelik. Mégis akkor felvetődhet a kérdés, miért szerettem volna vele interjút? Ez a kérdés benne is felmerült, hogy miben tudna Ő nekem segíteni. Olvasd végig, és kiderül.
Találkoztál-e már pályafutásod alatt Guillian-barre szindrómás beteggel?
Megmondom Neked őszintén, nem is emlékszem rá. Valamikor régen, még tanultam, talán gyakorlatok idején. Nem dolgoztam sosem neurológiai, illetve rehabilitációs osztályon, illetve környezetemben, családomban sincs e betegséggel küzdő, így közelebbi kapcsolatba sem kerültem vele.
Ha jól tudom jelenleg belgyógyászaton dolgozol vidéken. Mégis az előző kérdésből az jött , hogy bár nem sokkal, de mégis találkoztál, tehát “ismered” a betegséget. Ha azt kérdezném, hogy honnan hallottál már a Guillain-barre szindrómáról, akkor mit válaszolnál:onnan, hogy tanultad és tanulmányaid alatt esett szó erről a ritka autoimmun folyamatról még nagyon régen; vagy az lenne a válaszod, hogy az életszituációk alakították így, továbbképzed önmagad és tágítod tudásod?
Az első, tanulmányaim során. Ugyanis egy nővér tanulmányai nagyon részletesek, és alaposak, mondhatni minden betegségre kiterjed.
Az idő előrehaladtával egyre több betegség üti fel fejét az országokban.Fontosnak tartod, hogy mind orvosok, mind ápolók a már korábban megszerzett tudásotokat újabb és újabb ismeretekkel gazdagítsátok?
Nem fontosnak, hanem nélkülözhetetlennek tartom ahhoz, hogy aktívan, magabiztosan, tudásunk legjavával tudjak odaállni a beteg mellé még akkor is, ha eddig nem találkoztam esetleg betegségével.
Ami egyébként előírás is nálunk, kötelező képeznünk folyamatosan magunkat. Ezt igazolnunk is kell 5 évente a kamara felé. Azonban sajnos számos színvonalas, több napos előadás sorozaton való részvételt saját pénzből kell fizetni, és bizony nem olcsó. Ha még hozzáteszem, hogy meg is kell szállni valahol… Zsebbenyúlós.
Közel 30 éves tapasztalatod alatt gondolom nem egy-két fekvőbeteggel találkoztál. Ha a szakmai oldalát nézem: kell tudnotok, hogy milyen beteget ápoltok, mi jó a betegnek, hogyan lehet esetleg hozzáérni, stb.? Személyes tapasztalatom volt, mikor azt kaptam meg egy ápolónőtől, hogy “fekvőbeteg – fekvőbeteg”, mintha azt mondaná “darab-darab”, mit számítasz.
Nagyon sok fekvőbeteggel találkozom. Természetesen kell tudni, ez alapvető. Egyrészt nagy hangsúlyt fektetnek rá már a tanulmányaink során is, másrészt a mindennapi gyakorlatban a betegágy mellett könnyen elsajátítható, kihez hogy viszonyuljunk. Rengeteget segítenek a betegek, hiszen a protokoll az csak egy elméleti dolog. Inkább a betegek valós igényei által tudjuk elsajátítani a személyre szabott, segítő és támogató ápolás alapjait.
Sajnálom, hogy ilyen negatív tapaszlatot szereztél, de általánosítani itt sem célszerű. Nagyon sok ápolótársamnak tudja: Minden beteg/betegség egyedi, sajátos igényekkel, problémákkal, melyet fel tud ismerni, és hatékony ápolást nyújtani.
Nagyon sok egészségügyi dolgozó “belefásul” a minden napok munkájába, az átélt történetekbe, amikkel találkoznak, legalábbis mi betegek ezt külső szemmel eléggé hamar látjuk, és észrevesszük. Mi a helyzet veletek? (itt inkább többes számot használnék) Ti érzitek magatokon azt, ha már valahol átlendül a lelkiállapototok? Ha már tényleg úgy kezeltek egy beteget, mint egy futószalagon elhaladó tárgy? Látjátok egymáson, hogy ki mennyire van”kiégve”? Jó az, ha egy beteg már ezt látja rajtatok?
Szerintem sosem kezelünk úgy beteget, mintha futószalagon lenne, ahogy Te fogalmaztál. Inkább úgy fogalmaznék: Nekünk is vannak jobb és rosszabb napjaink. Bármily hihetetlennek tűnik: Mi is emberek vagyunk.
Nekünk is van civil életünk, ugyanazon problémákkal, nehézségekkel, betegséggel mint bárki másnak. Ez esetenként előfordulhat, hogy kiül az arcunkra – amely által úgy tűnhet kedvetlenek vagyunk – még akkor is, ha tudjuk saját gondjainkat nem vihetjük be. Azonban tudni kell: Sosem a beteg ellen irányul!
Tőlünk gyógyító mosolyt várnak, és gyakran nem is gondolnád, mennyire nehéz is ezt olykor arcunkra varázsolni.
Igen, általában megérezzük, mikor „sok” a napi tragédiákból, ezt magunk között kezeljük. Fogalmazhatnék úgy is: Egymás vállán sírunk.
A halál egy egészségügyi intézetben szinte minden napos jelenség. Te hogy viszonyulsz a halálhoz?
Igen, az elmúlás mindennapos életünkben. Még ennyi évvel a hátam mögött is meg tud viselni, még akkor is, ha tudom, életünk véges. Talán azért, mert tanúja vagyok az oda vezető útnak, az utolsó napoknak, melyek „könnyebbé” tétele az én feladatom és aktív részese a küzdelemnek minden csepp levegőért. Nehéz feladat.
Mi ösztönzött arra, hogy írj hivatásotokról? Minden napjaitokról? Az egészségügyről?
A nővérek világa egy zárt világ. A lelkünk meg különösen. Jól tudjuk, az anyagi mellett az erkölcsi megbecsülésünk is mélyen van. Én azt gondolom azért, mert az emberek nem tudják, valójában kik is vagyunk mi. Hogyan telnek napjaink, milyen érzések vannak szívünkben.
A blog azért van, hogy kinyissa lelkünk kapuját, és beengedést engedjen mindennapjainkba, amely által jól látható: Nagyon nehéz, embert próbáló de mégis csodálatos és végtelenül nemes, szép hivatás a miénk. Ahogy én szoktam mondani: A legemberibb, ami a világon létezik.
Célom továbbá, hogy fiatalokat csábítsak erre a pályára, amely jelenlegi helyzetet ismerve bármily borongósnak is tűnhet, azért a felhők felett mindig süt a nap. És nem utolsó sorban, az embertársaink felé való önzetlen elkötelezettség diktálja azt, hogy írjak az egészségügy helyzetéről is. Hiszen ahhoz, hogy hivatásomhoz méltó ápolást, gyógyítást tudjak nyújtani, ahhoz változás szükséges.
A láthatatlan kapocs című bejegyzésedet olvasva eszembe jutott a saját történetem és hogy valamilyen láthatatlan kapocs nálam is kialakult az engem ápolt nővérek között, hiszen azóta is figyelik a javulásom, gyógyulásom, és ha úgy van az éves kontroll vizsgálatomnál ugyanúgy találkozunk. Hogyan tudod még a mai napig elkülöníteni az magánemberi lényed és a szakmabeli éned?
Megtanultam, önmagam védelme érdekében. Mindennapjainkon, az évek alatt számtalan ember életének leszünk kísérői, ezáltal óhatatlanul tanúi sorsuknak, szenvedéseiknek, gondolataiknak, érzéseiknek. Ezek alapjáraton megviselnek, és van, hogy még évek múlva is előttem van arca, azonban ha mindenki életének egy nehéz szakaszát magamra venném, akkor képtelen lennék a munkámat jól, hatékonyan végezni.
Másrészt megtanultam, ha haza érek be kell zárnom a kórház kapuját, hisz a családom nem tehet arról, hogy napjaim nagy része negatív környezetben, gyakran fájdalmas emberi tragédiák árnyékában zajlik. Ők olyan anyát, társat várnak mint bárki más.
Elsődlegesen kinek szántad a blogodat, mikor elkezdted írni, és kinek ajánlanád most? Milyen tapasztalatokat szereztél a blogoddal kapcsolatosan? Értek-e kritikák?
Ha blogot anno eredetileg pályafutásom 25.-ik évfordulójára indítottam. Kinek szántam? Elsősorban magamnak. Majd egyre több olvasó érkezett, nővérek és civilek. Akkor döntöttem el, mi lenne ha értünk, Ápolókért írnék?
Nagyon sok hivatását szerető, becsületes és jólelkű nővér dolgozik a hazai egészségügyben, akinek a hivatása az élete, és velem együtt büszke arra, hogy életcéljául mások szolgálatát választotta.
Egy lelkes, szuper kis csapat jött össze ma már a bloghoz tartozó Ápolónő blog – mindennapjaink facebook oldalon is, lassan 25 ezren vagyunk. Vegyesen, ápolók és betegek, vagy csak aki egyszerűen kíváncsi egy nővér lelkére, a mi mindennapjainkra.
A blog néhány bejegyzésekből egy könyv is napvilágot látott: Egy Nővér Naplója címmel.
/Kép: a könyv szerzőjétől engedéllyel/
Nagyon sok kedves és elismerő sort kaptam, amiért hálás vagyok. Ez azt jelenti: Megértették a könyv üzenetét.
Természetesen érnek mind pozitív mind negatív kritikák. Az utóbbiból tanulok, a pozitív pedig erőt ad.
Ti (és itt ismét a többes szám) hogy láttok minket, mint betegeket?
Szupernek, hisz értetek születtünk. 🙂
Köszönöm, hogy kérdéseimre válaszoltál. A https://apolono.cafeblog.hu/ oldalt pedig szívből ajánlom mindenkinek. Hasznos bejegyzésekkel találkozhatunk, mindamellett, hogy megismerjük egy ápolónő szakmai – lelki oldalát is. Becsüljük meg és legyünk tisztelettel, azon kevés ápolónők felé, akik még mai napig a hivatásuknak élnek, és amire felesküdtek, hogy csinálják nap, mint nap végig mellettünk; értünk.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Erikát én is nagyon szeretem!
A riport szuper lett, a kérdező is és a válaszoló is gyönyörűen fogalmaz! puszi!!!!