Az írás önterápia. A reggeli jegyzetelések, pedig feszültségoldások valójában. Valakinek a futás, nekem az írás. Valakinek a pap, valakinek a papné, nekem pedig a papnövendék. 🙂
Az elmúlt pár napban annyira sok emberi viselkedéssel találkoztam, hogy barátnőmmel megtárgyalva arra jutottunk, könyvet lehetne írni belőle. Nem is egy, egyből vagy négy köteteset.
Induljunk ki abból, hogy normál esetben megszületünk és nem árván, vagy csonka családban növünk fel, pluszban legyen legalább egy testvér is mellettünk. Tiszta idilli kép. A hátrány, hogy négy embernek kell alkalmazkodni egymáshoz, kompromisszumot kötni egymással. Ez idáig még nem is lenne baj, ha nem négy különböző személyiségről beszélnénk.
Telnek múlnak az évek, a felnőttek idősödnek, a gyerekekből pedig felnőttek lesznek. Személyiségük ez idő alatt formálódik, változik, kialakulnak egyéniségek, és az évek alatt ért tapasztalatok alapján elkezdik másképp kémlelni a való világot, mint pelenkás korukban.
Már itt általában nem igazán tudják sem a szülők, sem mondjuk a testvérek elfogadni, ha egy személyiség megváltozik és átalakul, és az ő kis kedvenc csemetéjükből egy lázadó lesz, akinek soha semmi nem lesz úgy jó, ahogy megmondják neki. Nem vegyül el a szürke hétköznapokat élők soraiban, hanem kitűnik saját egyéniségével, szókimondásával, véleményével, igazságérzetével. Nem áll be a sorba, sőt önként kiáll inkább a sorból.
Ugye ez a viselkedés már felkavarja az álló vizet. Persze, mint ahogy lenni szokott, ezen lázadó személyiséggel van a gond (“hangoztatja a tömeg”), nem a többi emberrel, aki inkább bólogat, nem vállal saját véleményt, nem megy konfliktusokba, és nem képes változtatni az életén; sőt inkább ha lehet irigykedik másokéra.
A csemeték ahogy nőnek, úgy mennek egyik társaságból a másikba, tehát az alap szituációt most már nagyobban kell elképzelni. Kezdve a bölcsőde (bár ez mostanság lehet csak az én ismeretségi körömben ritka) korszaktól egészen a cselekvőképessé válásig, majd netán ott még egy főiskola vagy egyetem. Ahány társaságba kerül az ember annyiszor formálódik, érik tapasztalatok útján, munkálkodik saját magán, a személyiségén, mire végül kialakul a már-már végleges egyénisége, amin talán az átélt további tapasztalatok, a nagy betűs ÉLET tud leginkább már munkálódni, mintsem befolyással legyenek felmenői, vagy édestestvérei, vagy a “náncsinéni” a szomszédból.
Növekednek a csoportok létszámai, már nem a kis családos, négy emberes mintában kell alkalmazkodást, vagy kompromisszumot gyakorolnia, megfelelnie bárkinek, hanem egyre nagyobb azon tagok létszáma, akivel egy körben mozog. Aztán ha nem nyer épp a lottón, vagy a totón, és a felmenői sem a dúsgazdag kasztból valók, hogy a popója alá toljanak “tesókával” együtt nekik mindent, akkor előbb-utóbb bekerül abba a mókuskerékbe, amit munkának hívnak.
Újabb környezet, újabb életszituációk, újabb kihívások, újabb egyéniségek, újabb különböző személyiségek, újabb emberi viselkedések. Ekkora már – hacsak nem előbb tanítja meg az élet őt – rájön, hogy vannak érdek kapcsolatok, hogy vannak emberi játszmák, hogy nem minden arany, ami fénylik; és még rengeteg bölcsességet lehetne ide írni.
Sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha én is megmaradok a bólogató kiskutya szindrómába, amibe oly sokan a mai világban. Valószínűleg mindenkinek igazat adnék, még akkor is, ha tudom legbelül, hogy nincs. Valószínűleg egy kezemen lévő ujj mennyiség kevés lenne, hogy az “igaz” barátságokat (legalábbis amit annak hinnék) megszámolhassam, és nagy a valószínűsége annak is, hogy soha nem esnék ki egy társaságból sem. Hál’ Istennek, hogy az élet engem nem ilyenre gyúrt össze. Nem tudom érzelmeim véka alá rejteni, nem tudok jó pofizni, mikor nincs hozzá kedvem és valószínűleg a póker versenyen sem kerülnék ki győztesként.
Engem is értek/érnek és talán nem mondok nagyot, ha leírom fognak is még érni megpróbáltatások, lelki csaták, akadályok, útvesztők, útelágazódások (kinek hogyan tetszik). Elmondhatom, hogy engem se szeret mindenki, ahogyan valószínűleg én sem szeretek mindenkit.
Talán az elmúlt 31 éves rutinom már haladó csoportba sorolható, és már viszonylag könnyed mozdulattal tudom ezen jelenségeket a saját életemben átlépni. Nyilvánvalóan nem szeretjük, ha tükröt tartanak nekünk.
Ha elkezded megismerni önmagad, ha leülsz és egyszer – egyszer próbálod szemlélni a “konfliktusokat” vagy a boldog pillanatokat, rájössz az életed egy előre megírt forgatókönyv. Mindig lesznek alapvető sémák, melyek folyton folyvást ismétlődni fognak az életedben. Mintha egy körforgás lenne az egész. Ha ezeket felismered, akkor elmondhatod, hogy ezek visszatérő dolgok, rutinszerűek, és így a saját életedet teszed könnyebbé.
Így például, már nem fogja felkelteni az érdeklődésed egy ajtóbecsapás, legyen szó otthoni vita következtében, vagy csak egy magában fortyogó kollégád düh rohama miatti cselekvés, egyszerűen egy gyengéd mosollyal fogsz tovább lépni ezen a pillanaton. Elengeded. Nem állsz le feleslegesen és nem ragadsz benne a mások által gerjesztett frusztrációkban.
A végén ezek fognak megerősíteni abban, hogy mindig egyedül voltál/vagy/és elárulom leszel is. Legőszintébben magaddal, a belső éneddel, a gondolat világoddal, az érzéseiddel. Saját magad tudod a legjobban és legtökéletesebben megérteni. Magadat kell úgy gatyába ráznod, hogy a kellemetlenül ért szituációkat elenged, minden nap magadra tud ölteni pozitivitásod, mosolyod és haladni az élet göröngyös útvesztőin tovább és még tovább. Hiszen minden ami körülötted történik egy körforgás, egy forgatókönyv. Ha jó vagy, akkor pedig már jó előre felismered, hogy ki milyen személyiség, mik a rigolyái, szokásai, és ránézésből levágod, hogy akarsz-e egyáltalán aznap kommunikálni a másikkal, vagy inkább csendben elvagy a gondolataiddal, mosolyogva.
Tegnapi nap épp azon gondolkodtam, vajon ha mindazt az érzelem dömpinget felszínre hoznánk, amit sokszor magunkban hordozunk, pontosan azért, mert már felismerjük a szituációt, előre tudjuk mi fog zajlani, így leginkább messziről elkerüljük, nemhogy felesleges energiánkat még fektessük valami értelmetlen cselekedetbe; vajon mennyi kötet könyvet lehetne kiadni? 🙂
Az a típus vagyok, akinek használ, ha minél többször beszél egy adott szituációról, ami bosszantotta őt. Nem azért, mert nem tudja magát túltenni, hanem mert ezzel is oldódnak a blokkok, tisztulnak az érzések, lehet sokadjára már másképp tudom látni, amit elsőre a fekete füsttől nem láttam, és sok minden tanulságot tudok utólag is leszűrni, amit már a következő ilyen helyzetben kamatoztatni lehet. Míg másoknak a sport, a futás a feszültségoldás, sokszor nekem az írás. Nem csak önterápia, hogy a bennem mélyen rejlő, vagy még a mélyen megmaradt kis “sebek” begyógyuljanak, hanem egyfajta adjuk ki a gőzt, és írjak le mindent amilyen érzések bennem keletkeztek aznap, és nem feltétlen értené meg rajtam kívül más.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦