Pár napja mászkálok ismételten magyar hon utcácskáin, de a tipikus magyar mentalitás egy percre sem veszett el az emberekből az elmúlt három hét alatt. Megnéznek, és látom az arcukon a nem értést, a nagy kérdőjelet. Aztán van, hogy végig is mérnek, és mennek is tovább. A három hetes nyaralásom alatt egyszer nem éreztem ezt sehol. Sőt, igazán teljes értékűnek, szabadnak, egyenlőnek éreztem magam. Nincs lenézés, nincs megbámulás az utcán. Azt láttam, hogy mindenki megy előre a saját orra után, a saját dolgát intézve. Nem egy mozgásban korlátozott éli az életét, nem egy kerekesszékest tolt a hozzátartozója, ismerőse, barátja. Volt, hogy a játszótéren játszadozó gyerekeknél volt kerekesszékes saját magát már nem ellátó hölgy, és én éreztem magam büszkének. Büszke voltam, hogy ez a természetes. Az elfogadás. A miért ne lehetne? Nem a magyar mentalitás, hogy végig bámulom a másikat, megnézem, és persze nem érti, hogy is érthetné, hiszen az, ha valakinek az egyensúlya, koordinációja, vagy totálisan az egész idegrendszere érintett valamiben, és az ingerek nem úgy működnek testében fel és le, le és fel, ahogy másnak, az nem lesz kiplakátolva a homlokára, mert miért is kéne. Egyszerűen nem megkérdőjelezni kell dolgokat, hanem elfogadni a társadalomnak, és együtt élni, vállalni, hogy van máshogy, másképp is.
Tegnap kis költői kreatív kedvemben pedig a közösségi oldalamra kitett képhez még versikét is költöttem:
“Helló Világ! Jól látod, nyár van, szandál van, ráadásul “tanga” szandál; bot van, színes, virágos is; nem látsz semmit, mégse érted, így hát jól megnézed. Megnyugtatlak, jól látod. Kérdőjel helyett az arcodon, kövess, gyere, és ismerd meg ezt a világot.”
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: