Rosszullét. Hőhullám. Érzem nem jó, de mégis tovább lépdelek egyet és még egyet. A gyomrom az elmúlt napokban vacakolt. A fejemet úgy érzem, hogy ég, mint a karácsonyfán az égők. Lázam nincs. Hőemelkedés nincs. Általános rosszullét, rossz közérzet, gyengeség. Lépek és nem érzem. Combtól lefele nincs lábam. Egyet se érzek. Lenézek és látom. Látom, ahogy rakom egymás után, ahogy a bot szépen a földhöz ér a talpammal együtt. Mégse érzem. Félelmetes. Mégis ki kell tartanom, és tovább kell mennem. Az agyamat a jóra fókuszálni. Mantrázni a “jól vagyok” szöveget.
Utoljára tavaly éreztem hasonlót, mikor a túlhajszoltság, a drasztikus “bot elvonás” következtében a szervezetem összeomlott. Pánik? Nem derült ki. Mindenesetre visszaállítva a korábban akkut folyamatban használt gyógyszert, már egy éve tünetmentes voltam. Megtanultam újra az utcákat róni. Fél év kísérgetés, és csökkentett üzemmódban való mászkálás után, az idei évet azt hittem megúszom a rosszullétek nélkül. Tévedtem.
Egy valamire nem gondoltam: allergia. Több, mint 10 éve mikor gyermekként minden napos orrfújás kíséretében eleredt az orrom vére, az adott év végén elmentem egy allergia vizsgálatra. Tavasztól – őszig minden virágzó növényre allergiás vagyok, de ez leginkább a parlagfűre tendál. Ez pedig augusztustól egészen az első fagyig boldogítja az életemet.
Idén durván két hete kezdődött, hogy az allergia ledöntött minden egyes nap. Egészen az ominózus múlt hét péntekig. Akkor ugyanis eszembe jutott, hogy az allergia is egyfajta autoimmun, melynek következtében az immunrendszer gyengül, és a három éve megismert pajtás haverom is, a Guillain-Barre Szindróma (GBS). Mi van, ha ezek ketten pedig összefognak együttes erővel ellenem, és az allergia lázadásra inti testem ellen a GBS-t. Egymást felerősítve pedig a szervezetemet a padlóra fektetik.
Körzeti és egy régi neurológusomat megkérdezve pedig arra a megállapításra jutottunk, hogy sajnos létezhet, hogy egyik a másikra nincs jó hatással, éppen ezért mindenképp ajánlatos volt az allergia elleni diprophos injekció beadása. Másnapra rá pedig mintha soha az életben nem lettem volna allergiás. Megszűntek a tünetek, nem hapcizom, nem fújom az orrom, ami nem folyik magától, mint a víz, nem érzem a fejem bokszzsáknak, nincsenek rosszullétes tüneteim.
Bízom benne, hogy “csak” ennyi volt a titok nyitja, és ezzel meg is oldottuk a rejtélyt. Nem feltétlen túl jó érzés három év elteltével mikor az ember azt érzi, hogy tulajdonképpen nem érzi a testét, nem tudja van-e lába, lép-e valójában a talajon, és elég nehéz elhihetni agyunkkal ilyen érzetek mellett, amit látunk, hogy “minden rendben”, mikor mást érzünk. A zsibbadást már megszoktam, hogy olykor – olykor kedve szottyan és visszatér a szervezetem különböző részeibe. Idén mindkét karom – tenyerem újra bizsereg és zsibbad. Ezzel még együtt lehet élni. Ellenben, ha azt érzem, hogy összeesem, mert nem érzem a lábaim, akkor elég nehéz megtennem még egy és még egy lépést.
A mumust remélem örökre száműztem az életemből, és semmi sem fogja már felerősíteni a furcsábbnál furcsább érzeteket.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: