Sokaknak nem fog tetszeni a mostani posztom, ebben szinte száz százalékig biztos vagyok; és nem is kell velem egyetérteni. Ez az írás amolyan saját vélemény nyilvánítás; mikor is legbelül egy ember úgy érzi csalódott. Csalódott az emberekben, csalódott az országában, és teljesen és tökéletesen kezdi megérteni, hogy honfitársai miért is „menekülnek” el innen.
Írhatnám, hogy az a “kisebb” /természetesen ironikusan értve/ gond, hogy hogyan van vezetve kis hazánk, vagy hogy nálunk általában mindig fordítva logikus minden, mint valójában. Dehogy ehhez még mi saját magunk egy néhányan asszisztálunk, az a legnagyobb probléma!
Valósítsd meg önmagad. Mégis hogyan, ha ezen határokon belül falakba ütközik egy ember. Szeretünk ügyeket eltusolni, jó mélyre ásni. Itt most nem feltétlen a politikai életre gondolok csak. Minden szinten megvan minden. Hol kicsiben játsszák, hogy nagyban.
Nem kell messzire menni, itt a saját példám, amit már sokan ismertek. Gondoljátok, hogy csak nálam voltak problémák ennél a betegségnél? Nem. S még nagyon sokaknál lesznek. Nem véletlen igaz a mondás: csak kórházba ne kerüljön az ember, csak beteg ne legyen. Összefogás? Minek?!
Ha esetleg véletlen valahol valaki pedig megemlít eseteket, egyből jön a legjobb védekezés a támadás. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármilyen hiba kerüljön a gépezetbe. Mintha ez az ország teljesen makulátlanul tiszta lenne ezen szakterületen (is). Senki sem tökéletes, nem kell Istent játszani, mert nem vagyunk azok. Fenemód a nagy egónkkal, és büszkeségeinkkel, hogy senki más semmit sem tudhat jobban, mint mi magunk.
Lelki megbántódások, sérül az önérzet és a lelkivilág. De mi a helyzet mondjuk egy beteg lelkivilágával? Miért kell nekünk csendben mindent eltűrnünk, és miért nem lehet az asztalra csapnunk? Miért kell a föld alá dugni a fejünket, és a paplan alá söpörni a szemetet? Miért kell megalázkodnunk, kiszolgáltatva lennünk, hogy ne essen még nagyobb bajunk? Miért kell hagyni, hogy a megfelelő és jó szakembereket országunk, vagy saját kollégáik ellehetetlenítsék? Csoda, ha mindenki távozni akar vagy abba akarja hagyni azt a fajta hivatást, hogy segítsen másokon? Akár legyen szó szakemberről, akár legyen szó önkéntesekről.
“mára tragikusan leszakadt az egészségügy”
“a lakosság mára legsúlyosabb problémájának az egészségügyi ellátást tartja”
Míg más országok felzárkóztak, addig mi leszakadtunk. Lefele tartunk azon a bizonyos lépcsőn. Régen se álltunk a lista elején 35. helyünkkel, de bő tíz év elteltével mára már sikerült a 69. helyre csúsznunk.
– olvasható az egyik újságban, viszonylag eléggé szembetűnő oldalon.
Egy ismerősöm közösségi oldalán pedig az, hogy teljesen jó, és korrekt háziorvos nem fog tovább harcolni, és nem fog tovább praktizálni. Hiába van 1500 betege, az nem számít az országnak. Leírja, hogy miért és hogyan jutott el odáig, hogy feladja és befejezni kívánja hivatását “Búcsú Praxisomtól” című közösségi bejegyzésében.
Külföldi utazásaim során, mindig akad egy két kint élő magyar, akivel elbeszélgetek. A politikánk, a hatalmas adóink, a megélhetésünk, és az egészségügy miatt sose térnének vissza hazánkba. Megértem őket. Kaptak egy lehetőséget és éltek vele. Elmentek. Nem kívánkoznak haza többet. Számomra a legelszomorítóbb mikor azt hallani sokszor, hogy külföldön is csak a magyar képes a saját magyar társának alátenni egy lapáttal. Úgy látszik ez “jellemez” minket. Persze nekünk nem kell beállnunk egy olyan sorba, amibe azt érezzük nem oda tartozunk….
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: