Mikor az orvostól megkérdeztem elsőnek, hogy kerekesszékes életre kell-e felkészülnöm, és ő nem tudta megmondani, hogy igen vagy nem; akkor ott volt bennem a kétely, az elkeseredés, a bizonytalanság. Csupa olyan érzéshalmaz, amely negatív. Negatívan is befolyásolta a hangulatom. Jön egy újabb fordulópont, mely negatív érzést keltette bennem egészen odáig, míg nem találkoztam az ország egyik legkiválóbb szakemberivel és nem kaptam meg a megfelelő lelki támogatást, a szakmai mellett. Ez segített át egy holdponton. Onnantól kezdve pedig elhatároztam megcsinálom. Megmakacsoltam magam, és elkezdtem hinni, hogy képes vagyok rá. Képes vagyok a rongybaba testem feléleszteni, életre kelteni. Képes vagyok arra, hogy újra emberi kinézetem legyen.
Három év alatt nem egyszer gondoltam arra, hogy mi értelme van ennek a blogolásnak, az írásnak, az önkéntes munkának, ha nem érzem, hogy itt előrébb tudnék jutni egy szintre, mely a célom, az álmom. Az álmokat azonban sosem szabad feladni. Még ha számtalanszor csüggedtem és csüggedek is el, mégis hiszem ott legbelül, hogy megcsinálom. Megcsinálom, és nemhogy előadom majd a színpadon mások előtt a saját történetem, ezzel pedig felhívom a társadalom figyelmét egy ritka betegségre, de tudom, hogy előbb-utóbb meg fogom írni az első könyvem szintén erről. Érzem és tudom. Magam elé képzelem, és látom magam előtt. Fejben számtalanszor beleképzelem magam szituációkba. Tipikusan a “Mi lenne, ha….” kezdődő mondatokat fejezem be, és vizualizálok. Ez persze akkor, ha éppen nem dőlök ki fáradtan az ágyamban, és nem alszom el 2 szempillantás alatt, vagy épp nincs tele a fejem kószábbnál kószább gondolatokkal.
“Elő fogsz adni.” – mondta mentorom nem olyan régen. Megpróbáltam egy mindenki által “híres” eseménysorozatba bekerülni, de megkaptam a levelet, mely szerint a második körben már nem ment tovább a pályázatom. Elcsüggedtem, hogy egy társadalmilag fontos, és ritka autoimmun betegség, melyet próbálok képviselni egy magyar rendezvényen nem megy tovább, és nem válik érdekessé a világnak. Van ilyen…
S akkor az élet felkínált egy lehetőséget. Két rendezvényre is meghívást kaptam, ahol nem mint hallgatóság, hanem mint előadó leszek jelen. Emlékszem gyerekként sosem szerettem szerepelni semmilyen formában, még az osztálytársaim előtt sem. Amint ki kellett állnom az emberek elé, már éreztem, hogy vörösödik a fejem, és zavarban vagyok. Ez a fajta izgulás, és izgalom már most megvan bennem, de tudom, hogy egy hihetetlen lehetőséget kaptam, természetesen nem hazánkban. S igen! Előadok! A saját történetem másoknak! Októberben ott fogok állni mások előtt, és előadni. Hálás vagyok!
“Nem az számít, hogy milyen helyzetbe kerülsz, hanem, hogy mit teszel abban a helyzetben…”
HIGGY MAGADBAN, HOGY KÉPES VAGY RÁ!
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Ez óriási! Gratulálok neked! 🙂