Történt egy nap, mikor buszra szálltam. Nem oly meglepő, hiszen adott vonalon egy darabig nem jár a metró, így kénytelen az ember helyette metrópótlóval utazni. Az egyik végállomáson szálltam fel, és ültem le a hátsó négyes ülésének is a menetiránnyal megegyező irányú az ajtóhoz közel eső székébe. Akkor már vagy a negyedik, ötödik pótlóbuszt engedtem el a felszálló tömeggel, hogy utána aztán magamat biztonságba tudva, helyet tudjak foglalni.
Velem átlósan szembe egy hasonló korú hölgy ült le, aztán mellém szegődik egy idősebb korosztályban jártas szintén hölgy, azzal a megjegyzéssel, idézem: “Miért nem lehet beülni?”
Aki ismer tudja, hogy nekem se kellett több, négy éve hallgatom a jobbnál jobb hülye mondatokat, az emberi butaságot, és van az a határ, amikor már egyszerűen az első idióta mondatra az ember felkapja a vizet, főleg napvégén hazafele, mikor másra se vágynék, minthogy otthon eldőljek, és regenerálódjak. Testileg és szellemileg.
Avagy, tudjátok, mikor pont nem hiányzik az életetekből még egy meggy arra a bizonyos tejszínhabra.
Nos, felvilágosítottam hasonló stílusban az illetőt, hogy “mert nekem így könnyebb leszállnom az adott helyen”, “egyébként meg nem mindegy hol ülök?”, “miért kéne az ablakhoz ülnöm?”, és miután láttam, nem tetszésének nonverbális jeleit, még azt is, hogy “ha nem tetszik el lehet mellőlem ülni”, valamint “lehet közlekedni segédeszközökkel, és akkor meglátjuk fordítva a helyzetet”.
Itt mintha amúgy valami égi áldást mondtam volna, merthogy az utolsó mondatomra felcsillant a szeme, és a válasza az volt: “Na látja ebben igaza van. Nekem is volt…..” – és akkor itt megbeszéltük, hogy egészségi állapota nála is megkívánta a botot, valamint, hogy a múltkor őt is valaki így szólta le, hogy miért oda ült ahova, és valójában ez volt benne, hogy akkor most ő is megadja azt a kegyelem döfést. Csak nem jó helyen kopogtatott….
A vége az lett, hogy barátságos hangnemben beszélgettünk tovább, kérdezte, hogy mi történt, és előttem lévő megállónál szállt le, de nem engedte, hogy felálljak és kiengedjem, mondván, hogy nálam ott a bot, ő ki tud mászni.
Egyébként, meg ha mindenki figyelemmel kísérné, hogy ki hogyan száll fel a tömegközlekedési járművekre (értsd: babakocsi, kerekesszék, rollátor, járókeret, bot, vagy csupán csak mozgásában észlelünk furcsát), és átadná az illetékeseknek az elsőbbségi helyet (állóhelynél általában fel van festve egy babakocsis figura, és egy kerekesszékes vagy éppen az ülésnél kis tábla jelzi egy botos emberkével…), akkor talán nem lenne gond, hogy az egészségesek helyét foglalom a jelenlétemmel.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦