Elolvasva a címet, azt hinnéd, hogy
“Na, ez is tutira meghibbant!“.
Hogyan is lehet a saját testtartásomtól tériszony?
Mindjárt levázolom neked, és elmagyarázom.
Előbb azonban térjünk ki arra a sokszor visszatérő kérdésre, amit oly régóta hallgatok az átlag laikusoktól…
2014. májusától egy jó ideig volt aktív élősködő bennem a Guillain-Barré Szindróma. Az év decemberében hazaengedtek ugyan egy bottal a kezemben, de az közel se jelentette azt, ahogyan most sem, hogy makk egészséges vagyok, és mindenem tökéletes, mint egy személyi edzőnek. Nincs kocka hasam, nincs kigyúrt testem, és az izmaim meg se közelítik az edzők izmainak fizikumát. Sőt, mi több az idegrendszerem is hibás itt-ott.
Miután úgy tákoltam össze a testem, ahogyan, és nem feltétlen a minőségre sokkal inkább a használhatóságra igyekeztem, éppen ezért megtanultam járni valahogy. Megtanultam megállni valahogy. Megtanultam lépcsőzni valahogy. Tudok gyakorlatokat végezni, valahogy. A valahogy azonban nem feltétlen a szakmailag elfogadott, és jó. Nem feltétlen azokkal az izmokkal dolgozom, amik neked ösztönösen jól működnek.
Vannak feladatok, melyeket saját magam tudok csinálni itthon, és nem is azért tartok edzőt, hogy nagyzoljak, felvágjak, vagy mert béna lennék megcsinálni egy-egy gyakorlatot itthon. Azonban úgy gondolom, hogy ha bármit is tornázok, már pedig kell, akkor azt helyesen, jól és szakszerűen tegyem. Az pedig egy plusz, ha még esetleg később sikerül a tudatosságból egy ösztönösséget létrehoznom.
Megismerhetem a saját testem tökéletlenségének minden egyes részletét. Visszaigazolást, hogy amennyiben helyesen végzem a gyakorlatokat, úgy egészen másképp viselkedik a testem állóképessége is. Önigazolást, egy tükröt, hogyan és hol fejlesszem magam még tovább, és tovább. Helyes testtartást. Kitartást, hogy ne adjam fel két másodpercnél, hanem fújjam azt a rohadt levegőt, és meglesz a négy másodperc is. Erőt, lendületet, és legfőképpen reményt, hogy a járásom és a közlekedésem ne tudatos legyen, hanem ösztönös, ezáltal pedig talán lehetőséget arra, hogy majd a bot egyre kevesebbszer kelljen, mint biztonság, támasz.
Tudatosan elkezdtem a mindennapos közlekedésemben bekapcsolgatni a farizmot, és a hasizmot. A bal oldali kép jellemző az utcai közlekedésemre, a mindennapokra. Láthatjátok, hogy a testtartásom közel sem egyenes, a fejem lefelé van, hiszen a szemeimmel kapok visszajelzést, hogy valóban a talajon közlekedem. Ez a négy éve rossz beidegződés, testmozgás most változni fog, ugyanis megtanultam, hogyan kellene járnom aktív farizommal, és hasizommal. Ezt láthatjátok a jobb oldali képen. A mai órán említettem Nórinak, hogy mivel a helyes járásnál nemcsak a farizom, hasizom bekapcsolására ügyelek, hanem kvázi olyan a járásra is, mintha fentről a hajadnál fogva húznának (ezt egyébként Nóri fogalmazta meg így) , ezáltal a tekintetem is a magasba emelkedik, így pedig olyan érzetem van, mintha valahol fent állnék egy jó magas szikla tetején és a mélybe kellene lepillantanom: tériszony feeling.
Fitt labdáról való felállás farizom nélkül és farizommal: bal oldali képen a farizom bekapcsolásnál eltávolodtam a fitt labdától, míg jobb oldali képen farizom nélkül meg se moccantam.
Lábujjhegyen állás: farizom/hasizom nélkül láthatóan mindjárt előre dőlök a jobb oldali képen, míg a bal oldali képen mindkettő tudatos bekapcsolásával stabilan lábujjhegyen állok hosszú ideig.
Egyértelműen láthatóak a képek alapján is, és én is érzem, hogy van még mit itt csiszolni, fejlődni, annak érdekében, hogy stabil legyek a bot nélkül is. A testtartásomon javítsak, ezáltal pedig az életminőségemen is.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦