Az életem egy nehezített pálya. Ezt már a gyerekkorom óta tudom. Nekem nem potyog semmi az égből csak úgy, mindenért meg kell küzdenem. Azonban vannak dolgok, amikért egyszerűen nem fogok. Ilyenek a barátságok, vagy az azoknak vélt kapcsolatok.
Bajban ismerszik meg ki az igaz barát. –
ismeri mindenki a mondást.
Most tegye fel mindenki magának azt a kérdést, hogy mit jelent számára a baj? Sokszor ez nézőpont kérdése.
A betegségem lefolyása alatti időben voltak, akik rendszerint jöttek, látogattak, ott voltak mellettem az elejétől kezdve a rehabilitációs időszakon át. Érezhető volt azonban az emberek jelenlétének a csökkenése, ahogy elkezdtem gyógyulni. Mikor az intenzíven élet-halál közt van valaki, akkor hirtelen mindenkinek fontos vagy. Kórházi létem alatt nagyon sokan jöttek a kollégák közül is, minden egyes nap, hiszen a közelben voltam. A rehabilitációs időszakban már a látogatók száma csökkent, sokkal inkább értesültek az internetről a hogylétem felől, mint személyesen. Aztán hazakerülve ez totálisan lecsökkent, vagy épp lenullázódott. – erre számítani kell. (most már én is tudom)
A legelején nagyon sok olyan szívbe markoló mondatok, cselekedetek értek,
melyek akarva akaratlanul belém égtek:
“Messze laksz” – mondta olyan, aki a betegség előtt is el tudott jönni hozzám autóval, de azután már nem.
“Nem gondolod, hogy most hogy hazakerültél 0-24-ben haptákban áll majd mindenki itt”
“Ha utcára való leszel az orvos szerint is, akkor csinálok programot veled” – na jó, de mi van ha nem változik az állapotom? Mi a garancia arra, hogy hazakerülve még javulhat az ember és nem marad úgy, ahogy van?
Visegrádra beérve “séta” a 11-es főútról felfele a várhoz. Az akkori gyök kettő járásommal, sokra nem is jutottam, úgy vagy 50 métert. Aztán a szervezetem feladta, és visszafordultam. Elhívva nem számított, hogy nem tudom megtenni azt a távot, és hogy a vár előtt is van parkoló, miután a társaságból egy ember sétálni akart, hát séta lett. Nekem meg a kispad.
Természetesen nálam is voltak kivételek, de itt is látszott, hogy kire mikor és hogyan számíthatok vagy sem. Leginkább pontosan ezek miatt a “visszacsatolások” miatt nem kérek én már szívességet és segítséget senkitől sem. Megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, mindig mindenben.
Szelektálás. Nagy takarítás. Átértékelés.
/Nemcsak az általam körbe vett személyeket értve, hanem saját magamat is./
Szeretném, ha mindenki tudná, hogy ha egy rehabilitációról hazaengednek valakit azért teszik, mert ők ott a zárt környezetben nem tudják már tovább fejleszteni az embert. A család, a barátok, a mindenki más az, aki annak a “szerencsétlennek” több ingert tud adni.
Mehetnékem volt. Kinek ne lehet volna jó 7 hónap kórházi lét után? Én is a társadalom részévé akartam válni. Ebben vártam a segítséget kórházi szabadulásomkor. Nem tudtam, és már nem is tudom hozni azt a szintet, ami 2014-es év előtt volt.
Persze egyedül ne induljak neki, mert mi van, ha lesz valami… Ördögi kör.
Gond, és probléma.
Na ez voltam én.
Így éreztem én nagyon sokáig magamat.
S valahogy néha még mindig így érzem én…évek után is, javult tendenciával, mégis korlátozott lehetőségekkel. Sokszor van, hogy egy időjárásnak köszönhetően a “kötelező” köreimet is eltolom. Sokszor van, hogy a harmónia, egyensúly miatt már jó előre betelik a naptáram, mert szétosztom, hogy mikor hova iktatok be ismét egy “programot”, mint például szimplán egy fogászatot. S még ekkor is változhat minden.
Mindenki azt hiszi, hogy mennyire túlhajszolom magam, és a visszatérő érzések ezért lehetnek. Adjam lejjebb, ne csináljak magamnak programokat.
Elárulom legalább 1 éve nincsenek programjaim (szórakoztató programjaim). Vágyom egy koncertre, vágyom egy közös kávézásra, vágyom a csak úgy vagyunk programokra, vágyom egy mozira, vágyom arra, hogy néha én is eszébe jussak a “valakinek”….
Való igaz, hogy október óta közös otthonban élünk a párommal. Való igaz, hogy van egy munkarend főleg neki, ami érinti a hétvégét is. Az is való igaz, hogy az utóbbi időben mindketten küszködtünk a náthával, megfázással. Való igaz, hogy télen a saját egészségem miatt se nagyon mászkálok ki a lefagyott utakon csak a szokásos kötelező köreimet. Való igaz, hogy autó hiányában, nekünk meg kell szervezni mindent. Mikor hova melyik járattal, mennyi az utazás, és hasonlók. Nem tudunk mindig csak úgy spontán működni. S való igaz, hogy néha mindkét félnek járna a külön program. A “barátokkal”.
Ellenben az nem igaz, hogy tele lenné(n)k programokkal.
Mindenki éli a saját életét, a saját anyagi beosztását, a saját munkaidejét. Nem is az hiányzik, hogy minden nap itt álljon valaki haptákban. Az elmúlt négy évben átértékelődtek a baráti vagy annak vélt viszonyok. Ahogy visszatértem a kinti életbe úgy szépen lassan az addig meglévő kapcsolatoknak kezdetét vette az elmúlás. Más életkörülmények, más élethelyzetek. Kollégákból volt kollégák lettek. Barátokból ismerősök. A mennyiség helyett sokkal inkább fontosabbá vált a minőség. Az igazi helyett az igaz.
Jómagam is hibás lehetek, ugyanis igen írhatnék. Miért nem keresed? Miért nem írsz rá? Egy idő után azonban mindig felteszem magamnak a kérdést: Miért én? Nekem ugyanannyi, mint a másik félnek. Ha sokszor úgy érzem csak én keresek valakit, akkor egy idő után nem fogok, mert nem érzem ott abban a helyzetben értékesnek, fontosnak a létezésem.
Az elmúlt négy évben próbálkoztam. Sokszor talán görcsösen ragaszkodtam ahhoz, ami valójában nem is volt, csak én éreztem. Mindenki más személyiség típus. Én sajnos azok közé tartozom, aki ha megkedvel valakit, akkor azt igazán tudja szeretni, támogatja őt, így érthetően nehézzé válik, ha ez feledésbe merül, ha az élet úgy hozza, hogy elmúlni látszik. Legyen szó barátságról, kollegiális viszonyról, régi emlékekről, élethelyzetekről, stb.
Számomra a lecke: az elengedés.
A mai nap folyamán két kolléganővel is beszélgettem. Egyik anyuka, és hasonlókon esett át, mikor megszületett a kisfia. A másik pedig egy közép korosztálybeli hölgy, felnőtt gyermeke van ki külön él, se kutya, se macska, és a mindennapos munka mellett vágyik sokszor arra, hogy a programokat ne egyedül élje meg. Ellenben mi van akkor, ha az ember vágyai eltérnek a megszokott társaság többi vágyaitól? Ugyanúgy ott marad egyedül.
A jelenség tehát nemcsak nálam ismerős. Nemcsak egy betegség után tapasztalható.
Heti háromszor járok be. Az utazás naponta 3 órát vesz igénybe. Ráadásul nem egyszer írtam a közlekedésről, mely fáraszt. Fáraszt az emberi értelmetlenség is. Nem csak fizikailag, de szellemileg is el lehet fáradni. Mellette egy nap van, mikor korrektív tréningre megyek (minden nap kellene a torna, csak fizesd meg), és jön hozzám a masszőr. A szabadidőm ha úgy tetszik a munkámé. Blogolok és a sorstársakkal vagyok, a háztartás mellett. Karrierista lettem? Nem túl kifizetődő egy szabadidős tevékenység, ha valaki az anyagiakra gondol. Önkéntes.
Miért csinálom?
Ez az a hely, ahol értékesnek érzem magam és hasznosnak.
Ellenben igaz, ebben is le tudom magam fárasztani. Azonban ez nem program. Nem a saját szórakoztatásom, hanem mások szolgálata.
“Önmagunk megtalálásának a legjobb módja,
ha elveszünk mások szolgálatában.”/Mahatma Gandhi/
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: