Kiskertemben. –
Egyetlen mondat, mégis megannyi fantázia társul(hat) hozzá.
Kimondva, leírva a saját fantáziám egy barna hajú lányt képzel el nekem háttal ülve a zöld területen törökülésben. Körülötte rengeteg szép, különböző formájú, színű és illatú virág.
A valóság mindeközben csupán a barna hajú lány, aki én magam volnék. Kiülve a panel lakásunk padlózatára, magam elé téve a laptopom, tőlem balra is – jobbra is növények, s én csak nézek az ég felé elveszve a felhők sajátos szépségében.
Levegő. Táj. Csend. Virágok. Felhők. Érzések.
Gondolatok az elmúlt időszakról.
Formailag ugyan több, mint egy hónapja mondhatnánk, de tartalmilag és érzésileg, amolyan szívvel lélekkel, van az több is. Az élet egyik napról a másikra adja folyamatosan a tennivalókat, mi pedig emberek sodródunk az árral, észre sem véve, hogy ismételten megint megannyi pillanatról maradtunk így le.
Elragadott a mókuskerék, beszippantott a sok tennivaló, az a bizonyos “mindig van valami” érzet. Monotonitás, egyhangúság, körforgás, újabb és újabb megoldandó feladatok. Míg más tejben-vajban, addig jómagam lelki és fizikai fáradtságban fürödtem.
Az elmúlt időszak a lezárásról, a keresgélésről, a felülvizsgálati dokumentációk begyűjtéséről, s a valami új elkezdéséről szóltak. Mindeközben pedig csak egyetlen egyet felejtettem el:
Itt az ideje a melankolikusnak is nevezhető állapotból kitörni és újra köztetek lenni 🙂
♦ ♦ ♦ ♦ ♦