“Rajtad kívül senkinek és semminek sem áll hatalmában téged boldoggá vagy boldogtalanná tenni. Akár tudatában vagy ennek, akár nem te és csakis te tudod elhatározni, hogy boldog leszel-e vagy sem.”
/Anthony de Mello/
Akár hiszed, akár nem a boldogság egyedül tőled függ. Naívan még tizenévesen én is azt hittem, de talán még a húszas éveim kezdetén, hogy persze ez is sablon szöveg, mellyel jól meg akarnak vigasztalni egy-egy kudarc, vagy csalódás után. Az évek teltek én meg egyre érettebb gondolkodásba kezdtem – ne féljetek a gyermeki énem és az őrültségeket azért sose fogom feladni -, melyben rá kellett jönnöm, hogy igaz a mondás. Magadtól és egyedül csak is magadtól függ, hogy boldog leszel-e. Itt nem arra gondolok, hogy játszd meg a boldogságod, és sose mutasd ki, ha bánt valami vagy szomorú vagy. Arra gondolok, hogy egyedül te tudsz rendet tenni az életedben. Kizárni azokat a tényezőket, amik nem a javadat szolgálják, pozitív energiákat keresni, töltődni, kikapcsolódni, megtalálni azokat a dolgokat, melyek harmóniát visznek az életedbe és nem lehúznak, depresszióba rángatnak.
Elmesélek egy történetet. Tavaly mindenki csesztetésére (“Neked már nem is kell a bot olyan jól mész vele”) úgy gondoltam a három hetes rehabilitációm után, hogy jó rendben nesze nektek, akkor majd összecsukom a botot – azért inkább legyen nálam, ha valami lenne – és kvázi bot nélkül közlekedtem. Persze hozzájött, hogy bent megjegyezték, milyen jó volt nekem, mert három hétig nem voltam. Az már nem számított, hogy abba a három hétben nem a Hawaii szigeteken töltöttem az időmet, koktéllal a kezemben, hanem minden napos gyógytornákon és kezeléseken vettem részt, hogy szinten tudjam tartani az állapotom. Így hát minden összejött, én meg megmakacsoltam magam, és elhatároztam, hogy akkor tessék minden nap bemegyek, majd onnan még elutazom külön tornákra, masszírozásokra, és majd onnan haza, persze egyedül, mert kivel mással? Az eredmény az lett, hogy 1 hónap túlterhelés után, mellyel bombáztam a szervezetem, az összeesett. Először csak a metróról szedtek le. Aztán jött a hétvége gondoltam elég pihenés lesz a testemnek. Tévedtem. Az idegrendszerem totálisan összeomlott. Utána már a buszról leszállva estem össze, vagy akár itthon a négy fal között szédelegtem, mint aki be van csiccsentve, de a fürdőkádból is nehéz volt szédült állapotomban kikászmálódnom.
40 fokos nyári időszak, dög meleg, a vérnyomásom 114/80 helyett 89/50 volt. Az orvos megtiltotta, hogy bárhova is eljárjak, nemhogy dolgozni próbáljak. Egy hét otthonlét. Úgy éreztem erősödtem. Ismét tévedtem. Az összeeséseim folytatódtak. A munkahelyemre alig tudtam bejárni, heti talán egy vagy maximum két alkalom. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy elfogadták az állapotomat anno, és visszavártak, és ekkor is mondták, hogy ha nem tudok ne menjek be, megoldják. De közben belül emésztet a tudat, hogy akkor én már semmire sem leszek jó? Hogy tényleg nem tudok megtenni 1 órás utat, hogy ne legyen valami velem? Szerencsétlennek éreztem magam. Egy rakás nagy szarkupacnak ott Újpesten a metró lejáratnál ülve, sírva, vérnyomást mérve, ahol testvérem próbált vigasztalni. Taxival irány haza. Szerintem azon időszak alatt a taxisok belőlem éltek meg. Elindultam, megpróbáltam, összeestem. Jó játék hülye gyerekeknek, mint én, aki azt hitte megváltja a világot egyedül. Tévedtem.
Egy hónap ment el így. Akkori éves kontroll vizsgálatomon állapítottuk meg, hogy a vegetatív idegrendszer is érintve lett a betegségem által, így nemcsak fizikailag nem, de szellemileg sem hajszolhatom túl magam, egyszerűen nem vagyok képes a sok ingert felfogni. A vegetatív idegrendszer felel a belső szervekért, így simán tud lenni székrekedésem és hasmenésem is a Guillain-barre szindróma maradványaként. Azóta persze egy minimális izgulás, stressz hatás és nem szállok le a klotyóról, mert idegi alapon a gyomrom fáj, és tojok a világra. Ez legfőképpen utazások során a legkellemetlenebb érzés.
Tavalyi évemben újra kezdtem a közlekedést gyakorolni. Ott tartottam, mint anno 2014 decemberében. Kezdjük szépen előröl az egészet. Szeptembertől egészen az idei év januárjáig kísérgettek. Meg kellett szerveznem, hogy reggel hogyan és ki tud elkísérni a munkahelyemre, legalább heti kétszer, hogy a társadalom számára mégis hasznos legyek, és én se a négy fal között dilizzek be a maradék éveimben. Aztán mikor beértem már bombáztak is a kérdésekkel: “Hogy fogsz hazamenni?” – “Ki visz haza?” – “Ki tud érted jönni?” Kora reggel már azon kellett kattognom, hogy délután 16 órakor mégis kivel tudok hazafele társulni, hogy legalább elkísérjen egy darabon, ameddig más ismerősökkel nem találkozom vagy teljesen hazáig. A gyomrom persze görcsben, nyilván, mert stresszeled magad, a stressz meg nyilván jó hatással van rád… Volt, hogy ez időszak alatt bár hiába megtanultam már épületen belül nem használni a botot, de kapaszkodtam, vagy újra elővettem, mert instabil állapotom volt. Tudtam milyen érzés, ha nem érzed a lábaid, és ez általában minden napos volt akkori időmben újra. Térdtől lefele nem éreztem a testem, nem tudtam hova lépek, egyáltalán a földön járok-e, és mellette pedig eluralt egy idő után a pánik is, hogy abból a szar helyzetből nem tudok egymagam kivánszorogni. Tavaly vissza is állították a cymbalta-t a fura érzések miatt és a kedélyállapotom miatt. Azóta dobálom reggelente magamba a kis kékes-zöldes kapszulát, bár hinni nem hiszek ugyan benne, és mellé a B vitamint, mert támogatja az idegrendszerem.
Abban az időszakban, mikor egy rakás szarkupachoz tudtam hasonlítani magam, természetesen még önmagam is rátettem egy lapáttal és azon vettem észre a lelkiállapotom, hogy saját magam süllyedek egyre mélyebbre és mélyebbre, és depressziós egyénné válok. Én, aki egy életvidám, aki a betegségénél lebénultan és végig tudod mosolyogni, humorizálni. S ez bizony így nem mehetett tovább. Saját magam kellett ebből a szarkupacból kiásnom, mert tudtam, hogy a boldogságom, vagy a boldogtalanságom csak rajtam múlik. Depizhettem volna tovább, hogy mennyire egy szar alak vagyok, hogy még arra sem vagyok képes, hogy öt métert megtegyek kíséret nélkül, mert romlott az állapotom; de el is határozhatom magam, hogy ez nem fog felemészteni, hiszen sokkal többre vittem már az életben, minthogy emiatt eret vágjak magamon. Saját magamat kellett képletesen felpofoznom, hogy térjek már észhez, épp elég ami van, nem kell itt még a dráma magamnak, és ezzel még mélyebbre süllyednem. Keljek fel és csináljak már valami hasznosat magam számára, amiben örömömet lelem. Fessek, kreatívoskodjak, hallgassak zenét, nézzek filmeket, bármi csak tereljem saját magam gondolatait egy jobb világba, mint a depresszióba. Nem volt recept hogyan oldom meg, hogy az egyre mélyebb lelkiállapotomból visszatérjek a mosolygós Adris énembe, de tudtam egyedül rajtam múlik, egyedül én tudok azért tenni, hogy lent maradok, vagy felállok. Felálltam. Onnantól pedig elhatároztam, hogy a legfontosabb saját magam számára saját magam. Nem érdekel ki mit mond a botra, ki mit vár(na) el tőlem. Egy valami érdekel: én mit bírok megtenni, és hol vannak a határaim. Próbáljam meg megtartani az egyensúlyt az életembe, ne hallgassak másokra (jó nyilván szelektálni kell a tanácsok közül, mert van mikor lehet okosakat mondanak kivételesen), és a saját egészségem többet ér, mint bármi más.
Te is fel tudsz állni, bármilyen rossz állapotban is vagy. Benned van az a képesség, hogy meg tudod csinálni. Az erő, ami ehhez kell. Mindig a legnehezebb lépés elkezdeni. Amint elkezded, hidd el, hogy az univerzum, az élet, a sors, vagy Isten, hívd akárhogyan is, melléd fog szegődni. El kell határoznod, hogy Te boldog leszel, bármi is történik veled és ezen az úton mész tovább. Amint helyre tudod billenteni a lelki állapotod, és egyensúlyba kerülsz magaddal, a belső éneddel, úgy meglátod már melléd szegődik a szerencse, isteni sugallat, vagy azaz erő, ami tovább fog vinni téged is az utadon.
/Képek: pixabay/
Mindig az első lépés a legnehezebb…
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: