Sokszor találjuk magunkat reményvesztett helyzetekben, majd jön valaki az életünkbe, aki visszaadja mindazt, amiről mi már saját magunk is lemondtunk. Az élet mindig megajándékoz egy visszacsatolással minket, hogy cselekedeteink és tetteink, hogy létünk jó irányba tart-e még. Jó-e az, amit elkezdtünk, és mennünk kell-e tovább az úton.
Látva más példákat, más országokat, jómagam néha csak áhítozom arról, hogy talán egyszer nálunk. Talán egyszer mi is leszünk olyan szinten, olyan befogadóképességekkel, és elfogadó képességekkel, melyekkel más országok egy picit már előrébb tartanak.
Mindig azt érzem, hogy nem jól csinálom. Lehetne biztosan, és bizonyára jobban. Hogyan lehetne jobban? Merre induljak? Mihez kezdjek? Folytassam? Ne folytassam? Más népszerűbb. Más írása hamarabb kikerül az oldalra. Más írását többen olvassák. Majd mindig visszarántom magam, hogy ez nem számít. Az egóm, aminek ez fontos, nem nekem. Az ego az, amely szeretne előretörni, nem a szív, és nem az a hivatás tudat, melyért tettem, és teszem most is, amit csak lehet, azért, hogy másnak jobb legyen. Természetesen nekem is jól esnének a visszacsatolások, a biztatások olykor. Nekem is kell az erő, melyet én próbálok adni másoknak. Hiszen, ha nekem nincs, akkor hogyan is tudnék majd adni, abból ami nincs?
A héten nagyon megörültem egy kérdésnek. Itt most nem szeretném magát a kérdést boncolgatni, hogy mi volt, és mi volt a válaszom, mert ez még nagyon a jövő zenéje, de maga a szándék, maga az ötlet, és az, hogy valaki rám gondolt, hihetetlenül jól esett. Mégis utána most egy picit leeresztettem, nem jön az ihlet, az érzések és a gondolatok bennem vannak, de valahogy nem tudom őket most betűké, szavakká, és egybefüggő mondatokká varázsolni. Éppen ezért hagyom most leülepedni bennem. Vázlatok vannak, de még nem áll össze, ami bennem van. Még nem tudom kézzel foghatóvá varázsolni.
Ekkor jön egy kérés, egy “kiáltás”. Valakinek rám van szüksége. Arra a tapasztalatra, arra a három éve megszerzett és azóta is fenntartott “tudásra”, információkra, melyeket saját magam tapostam ki; s melyeket azóta is megosztok, melyekről azóta is, a lehet mindenhol írok.
“Kicsit összetörtem, de most újra lett erőm! Rengeteg! Nagyon sokat segítettél!”
– jön a válasz egy – két levélváltás után.
Bennem pedig ismételten eltölt a hála érzése. Hálás vagyok, hogy az élet ismét fenékbe billentett, és adott nekem egy “jelet”, hogy mégis jó úton haladok, hogy van miért folytatnom, hogy ha én nem is érzem, mégis másnak segítséget tudok nyújtani, erőt tudok adni, vissza tudom adni életébe a reményt. Fizikálisan semmit sem tettem. Nem költöttem vagyonokat, nem zárkóztam magamba a megkeresést illetően. Egyszerűen nyitott voltam, segítőkész, próbáltam minden információt hirtelen rázúdítani szegénykémre, és egy olyan közösség tagjává tettem, melyben nem érzi azt, hogy egyedül lenne egy reményvesztett helyzetben.
Köszönöm!
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!
Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: