Van annál igazán fontosabb, mint (meg)ismerni önmagad?

Az elmúlt éveim, a tapasztalataim során, melyek közel se voltak előre egy kódexben megírva és átadva számomra, rengeteg mindent megtanultam. Változtam. A változás, az elengedés, a saját életutunk megtalálása, ezáltal pedig saját magunk megismerése mindenki számára adott.

Ahhoz, hogy kellőképpen megismerjük önmagunkat, az élet leckékkel bombáz minket. Azonban sokak nem tudnak átkelni egyedül ezeken az akadályokon. Olyan pofonokat, csatákat oszt le ránk a Sors keze, melyekben elveszhetünk. Szükségünk lehet támaszra, vigaszra, segítségre. Nem szégyen másoktól segítséget kérni.

Azonban tudnia kell mindenkinek, hogy az erő ott van önmagában. Senki sem fog helyette megoldani egy élethelyzetet, vagy döntést hozni. A segítők, ahogyan a nevükben is benne van, segítenek megtalálni az utat önmagunkhoz.

Camino Santiago – zarándok kagylók pixabay.com

Legyen szó pszichológusról, pszichiáterről, coach-ról, trénerről, vagy akárhogy is nevezzük őket. Külső segítséget kapunk tőlük. Olyan kérdéseket tudnak feltenni, melyeket a közeli hozzátartozóink nem tennének fel, vagy eszükbe se jutna. Más nézőpontból látják a helyzetünket, más nézőpontokból vizsgálnak minket, mintha mi saját magunkat vizsgálnánk. Azt is elárulom, hogy nem lesz jó minden embernek mindenki. Nincs két egyforma ember. Különbözőek vagyunk, különböző életúttal, személyiséggel és egyéniséggel. Meg kell találnunk azt a(z) (szak)embert, akivel egy rezgésszinten tudunk együttműködni. Ez pedig nem olyan könnyű.

Jómagam a betegség által megismerkedtem pár pszichológussal, vagy éppen pszichiáterrel, de egyikőjük se tudott az én nyelvemen beszélni. Félre ne értsétek, mindenki tudod magyarul. Ellenben úgy gondolom és hiszem is, hogy nem mindenkivel vagyunk egy azon rezgés szinten, így lehet a szaktudásukkal másoknál elértek valamit, nálam az esélytelenek nyugalmával indultak. Így hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem találkoztam pszichológussal, pszichiáterrel, coach-al, vagy trénerrel. Dehogynem.

Mentorom és segítőm, ahogy olvashatjátok is a blogom oldalán Törköly Erika. Erikára egy könyv olvasása közben találtam rá, s vettem fel vele a kapcsolatot. Találkozásaink folyamán rengeteg olyan kérdést tett fel, amire nem tudtam kapásból és egyszerűen válaszolni. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem az éndiő fogalmával és fontosságával. Ahogyan azt is, hogy megismertem Nórit, a korrektív trénerem. A vele való közös munkánk kapcsán is sokszor kételkedem magamban. Sikerül-e ugyanúgy elvégeznem az adott feladatot, ahogyan helyesen kell? Meg tudom-e csinálni? Minden kérdés, melyet kételkedéseim során teszek fel, ezen témakörbe tartozik. 

Mindig is érdekelt valahol a pszichológia, az önfejlesztés és önismeret.

Az idei évben volt lehetőségem az AHA Team segítségével részt venni szintén egy önismereti utazáson. Itt a segítőim lovak voltak. Egészen pontosan Zorró, Sárika és Olga, a vezérkanca. Hajni, a személyiségfejlesztő lovastréner pedig az egész napos tréning után kiértékelte amit látott.

Hajnival készített interjúmat IDE kattintva olvashatjátok.

A tréningről többet, személyes élményeimet és az elemzést pedig ITT tudjátok elolvasni.

Miért is térek vissza most ehhez az önismereti tréninghez újra?

Miért vettem elő ismételten ezt a témát?

Tréningről készített fotót Istvánfalvy Mária készítette.

A minap történt, hogy meghívást kaptam egy nemzetközi kongresszus előtti előestére, ahol angol nyelven kellett elmondanom a jelenlegi GBS/CIDP betegek által tapasztalt magyar helyzetet. Őszinte leszek, az angol nem az erősségem. Nagyon rég volt, mikor a kedvemet vették el az angol tanulás iránt, azonban ez volt az egyetlen idegen nyelv, amit tanultam folyamatosan. Egyáltalán nem beszélek perfektül jól és helyesen. Megérteni hamarabb megértem a nekem szegett mondatokat, ellenben ha nem muszáj én magam nem szólalok meg. Ezen a területen nem kicsit van önbizalom hiányom.

Miután meghívást kaptam fel kellett készítenem magam, amihez én is segítséget kértem. Összeállítottam egy szöveget, és megkértem, hogy fordítsák le nekem tökéletesen angolra, hiszen számításaim szerint úgy tíz fő lesz ezen a kis megbeszélésen; úgy gondoltam, hogy ha kiosztom majd mindenkinek pluszban egy-két mondatot hozzámondok tökéletesen megoldom majd a feladatot.

Azonban jött még egy meghívás aznapra. Az Olasz Nagykövetségre kaptam vacsora meghívást. Mint kiderült mindenki akivel találkozom ezen az általam hit kis megbeszélésen ott lesz. A vacsora meghívás nekem és a partneremnek szólt.

Mondanom sem kellett, hogy megláttam a könnyebbik utat: Mi lenne ha vinnék valakit magammal már a megbeszélésre, majd a vacsorára. Biztonságban érezném magam, főleg, ha még jobban tudna az illető angolul, mint én.

Az élet azonban nagyon nem akarta, hogy én a könnyebbik utat válasszam. Rájöttem, hogy nekem egyedül kell megjelennem az eseményeken, mert ez az én életutam. Ez (is) az, ahol fejlődnöm kell. Talán emlékeztek rá, hogy a közösségi oldalamra is kiírtam aznap mindenki drukkoljon nekem, hogy remekül megoldhassam a feladatot. Ezt a bejegyzésem Hajni is látta az AHA Team-től.

Ma láttam, hogy április végén lesz egy újabb önismereti tréningjük, melyre szinte elsők között jelentkeztem. Hajnival így a mai nap folyamán telefonon beszéltünk a következő tréningről. Közben megosztottam vele azt az érzést, hogy mikor a helyszínre érkeztem, és láttam az általam hit “kis” megbeszélés, közel 40-50 főt takar, ahol akkor még úgy hittem egyedüli magyarként veszek részt, eszembe jutott a lovas tréning általi elemzése, melyet idéznék:

“Nyitott kérdés: A feladatok során többször kételkedtél abban, hogy megtudod-e oldani az adott feladatot. Láss csodát! Hidd el, hogy képes vagy bármire!”

Felidézve ott és akkor csak ezt mondogattam magamnak. Képes vagyok megcsinálni. Megcsináltam!

Egy kis montázs a hét eseményeiről.

A mai nap megtudtam, hogy az ominózus közösségi oldalon lévő kiírásomra körülbelül tízszer írt be Hajni egy hozzászólást, és ugyan ennyiszer törölte is azt. Ahogy erről beszélgettünk az jutott eszembe, hogy lehet igen örültem volna, ha a kiírásomra ő valami megnyugtatót reagált volna, amit én még az esemény előtt látok; ellenben így, hogy nem írt egy sort sem, nem bíztatott, nem utalt semmire, nem támaszkodtam senki másra, csak és kizárólag magamra és a tréningre, amit az AHA Team és a lovak által átéltem. Ha valamit is odaírt volna Hajni, már lehet nem magamban hittem volna, nem magamat erősítettem volna saját magamtól, hanem abban hittem volna, amit a másik mond.

Ugye érzitek a különbséget?!

Hívhatjuk bárhogyan azt a külső (szak)embert, tréninget, segítséget, ők ahhoz kellenek, hogy minél jobban kiismerjük önmagunkat, feltárjuk hiányosságainkat, előnyeinket, és minden egyes általuk kapott segítséggel mi saját magunk fejlődjünk.

Nekem is van még mit fejlődnöm, tanulnom. 

♦  ♦  ♦  ♦  ♦

Ha tetszett a bejegyzés oszd meg ismerőseiddel is!

Blogom mellett kövesd saját facebook oldalam, melyre napi szinten publikálok!

Amennyiben kérdésed van, véleményed van a cikkről, oszd meg velem!